|
Arany János feje
Aranynak ezt az arczképét egy debreczeni antikváriusnál találtam meg, véletlenül. Kisebb költeményeinek l872-iki kiadása elébe volt beragasztva. Nem tudom, van-e még mása valahol; nekem ismeretlen volt egészen. Sem az életrajzírói, sem az irodalomtörténetek nem közlik ezt a fényképét, pedig nagyon jellemző Arany Jánosra mindenképen. Ez a kép valószínűleg a 60-as évek végéről való, mikor már Buda Halála is készen volt, Arany Juliska is meghalt, a Hamlet fordítása is megjelent. Szóval a pályája deléről alkonyulóra hajló költőnek már testileg-lelkileg megtört képét mutatja. Mennyi szomorúság, mennyi bánat, mennyi elzárt keserűség sir le erről a megnemesedett magyar paraszt fejről!
Ha jól szemügyre vesszük ezt a tipikusan alföldi koponyát, azt látjuk, hogy egy szántóvető értelmes paraszt fejétől alig különbözik. Ez a kiugró szemöldök, ez a kiálló pofacsont, ez a tömzsi orr, és a nagy, erős fül, az a hatalmas állkapocs; mind a szalontai, vagy bihari parasztok tipikus jelölője. Még az aránylag kicsiny és mélyenfekvő szemek is arra az ősi forrásra utalnak, a honnan vérbelieg is vette Arany emberi, költői jellemének minden kitűnő sajátosságát: a magyar parasztságra.
Csak a homlokán dereng valami úri fény; ezt a nemesiséget emeli a koszorúzó barna haj, a mely a Petőfi rajzán még talpon áll, egész híven a fiatalság hevesebb idejéhez; itt pedig átfekszi lágyan a széles koponyát, lehajlik, mint az érett vetés. De a faji vonások mellett érdekes egyéni titkokat is árul el ez a kép. Aranyt úgy ismerjük, mint éles megfigyelőt. Tessék megnézni ezeket a szép fekvésű szemeket: szinte a résenállás helyzetében ragyognak. Mert az Arany szeme ragyog. A szemöldökök között függőlegesen húzódó ráncz is a tekintetét akár külsőleg, akar belső lelki módon, egy pontra feszítő embernek jellemző vonása.
De a szemek erőszakos összehúzása, a szemhéjaknak lehető szűk nyílásig való összezárása: mást is magyaráz; elárulja a rövidlátó, rosz szemű Aranyt. A rövidlátó emberek, ha távolabbra néznek, ezen a képen is látható szemigazítással, beállítással próbálnak segíteni magukon. A fej egy kicsit előrenyaklik, mint öregedő embereknél szokott. Bizony, Arany itt már túl van az ötvenen. A kissé görnyedt hát, a kicsit előreálló vállak; a sokat ülő és sokat írásra görnyedő embernek tipikus testállása. De az egész arcznak mélységes szomorúságát az alsó rész adja meg: ez a búsan összezárt száj: olyan, mint egy leszegezett koporsó, a mely némaságával beszél és végtelen fájdalmakról beszél. A lehajló bajusz: mint két csüggedt madárszárny, úgy hull alá. „Oh neked már fáj a bú is, az öröm is fáj neked, bánt az árnyék, a derű is, bánt az édes, keserű is, mint a szegény beteget.” Ez az igazi Arany. Aranynak egész művészete az éles és pontos megfigyelésből nő ki. Képzeletének munkája ebből következtetve: plasztikus, szoborszerű. Nem festői, mint a lelke belső világiból merítő s csak onnan merítő Vörösmartyé. Aranynak a mondatai, mondásai, jelenetei, alakjai: relief-szerűek, vagy egészen szoborszerűek. Művészetének ez a fősajátsága mintegy visszaverődik reá, az emberre, külsőképen: Arany feje kitűnő mintázni való fej.
Plasztikus, szoborszerű. Haja elrendezése, homloka szolid hajlása, erős szemöldök- és a arczcsontja, hatalmas álla, szomorúfűz lombjaként lehulló bajusza: mind észbeönteni való. Ez után a fényképe után hűséges fejszobrát lehetne megmintázni. Ez a kép nem hazudik, nem pózol; Arany Jánost mindig ilyennek képzeltem el, azért tett rám ez az arczképe döbbenetes hatást.
Petőfinek is próbáltam forgalomba hozni ránk maradt leghívebb képét a Petőfi képzeteit cz. könyvemben; szeretném, ha Arany Jánosnak eljövendő életrajzírója, vagy akár maga Riedl Frigyes is, legmélyebb analizálója, ezt az arczképét fogadná el tipikus Arany-képnek és vinné be a köztudatba. Oláh Gábor |