|
Délfranciaország római emlékei
Régi megfigyelés az, hogy ha az ember egyik országból a másikba utazik, még mielőtt a határt elérte volna, találkozik olyan dolgokkal, melyeknek igazi kifejlése vagy pompája csupán a következő országban található föl. Nem lehet éles határvonalat húzni még például a német és franczia terület között sem s ha az ember nyitott szemmel és egész lassan utaznék Berlinből Párisba, azt a csodálatos metamorphosist is megfigyelhetné, mint válik fokonként párisi a poroszból.
Az utas és különösen a modern utas első sorban természetesen a külsőségeket veszi észre s minthogy a vasutasok uniformisa, az érintkezés nyelve, a hivatalos idő, a forgalomban levő pénz egy bizonyos ponton veszti el érvényét és cserélődik ki mással, az ő személyében az átalakulás hirtelen történik meg. Ha azonban valaki a határszéli országrész földrajzát, népét, városait, társadalmát vagy szokásait vizsgálat tárgyává teszi, nagyon sok esetben megállapíthatja, hogy a határok épenséggel nem esnek össze a vámsorompókkal. Francziaország déli része például egészen világosan átmenetet alkot egyrészt az olasz, másrészt a spanyol néphez. Faji és nyelvi tekinteteken kívül, Délfrancziaországban találjuk a római kultúra maradványait is, még pedig oly nagy számban és oly jelentékeny alkotásokkal képviselve, mint sehol Olaszország területén kívül. Ha Délfrancziaország nyugatibb megyéit tekintjük, a spanyol szokások elterjedtsége lephet meg.
Hogy csak egyet említsünk meg, itt vannak a bikaviadalok, melyek a délfrancziák ezreit fűzik az érdeklődés közös tárgya révén oly szoros kapcsokkal a spanyolok ezreihez, a milyen kapcsok más nemzetbelieket csak ritkán szoktak egymáshoz kapcsolni. Délfrancziaország római emlékei legnagyobb számban a Rhóne völgyében maradtak fenn. Orange s a még délebbre fekvő Arles és Nimes egész sorozatát mutatják a rómaiak kitűnő állapotban fennmaradt építészeti műveinek. Rómán és Nápolyon kívül legfölebb még Észak-Afrikában maradtak fenn e kuturának ily nagyszámú s egymáshoz íly közel fekvő maradványai.
Ékes tanujelét adják annak a különben soha kétségbe nem vont ténynek, hogy a rómaiak a meghódított tartományokat kulturájuk minden áldásával felruházták. Nagyszerű arénák, fényes szinházak, hatalmas vizvezető hidak és tisztán művészeti alkotások maradványai tanuskodnak erről. A legnevezetesebbeket képben is bemutatjuk. A nimes-i aréna az összes fennmaradt római amphitheatrumok közül legkevesebbet szenvedett az idő pusztításai következtében. Kisebb a római Colosseumnál, de így is egyike a legnagyobbaknak s 23,000 néző befogadására volt képes, bizonyítva ezzel azt, hogy Nemausus nagyobb és virágzóbb város volt a római birodalomban, mint Nimes a mai Francziaországban. Építése idejét a Kr. u. II. századba teszik. Érdekes, minő viszontagságokat állhat ki két évezred alatt egy íly hatalmas építkezés.
A wisigothok, kik 472-ben elfoglalták az országot, várat építettek rája, mely utánuk a szaraczénoknak is szolgált. Martel Károly kiűzte a szaraczénokat s a várat felgyújtotta, de a hatalmas épületnek ez is alig ártott. A czitadellát a nimes-i grófok is visszaállították. A középkorban az aréna egészen különálló városrészt alkotott, melyben 2000 lélek lakott. Ezek részint magában az aréna folyosóin és nézőterén ütötték fel tanyájukat, részint a lépcsőfokokon összetákolt kis házikókban. E városrésznek még a temploma is az arénán volt fölállítva, román vágású ablakai ma is láthatók.
Ez az egyetlen nyoma rajta ma már, a helyreállítás után, a rómaiak utáni átalakításoknak. Az aréna, mely elliptikus alakú, ma bikaviadaloknak szolgál szinterül, még pedig rendszerint vértelen bikaviadaloknak, ott, hol a rómaiak idejében bizonyára gladiátorok százai véreztek el vadállatok karmai között. Szelidebb megnyilatkozása a római szellemnek az ugyancsak Nimesben fenmaradt, enyhe méreteivel és intim architekturájával mégis renkivül imponáló templom, mely ma a Maison Carrée nevet viseli. Egyike a legszebbeknek a rómaiak ránk hagyott építészeti alkotásai között, méltó párja a paestumi Neptunus-templomnak.
Ennél mindenesetre jóval kisebb: hossza körülbelül 26 méter, szélessége 13 méter. Oszlopai korinthusi oszlopok és hét méter magasak. Homlokzatának szoborművei is méltán híresek. A dekoráló művész nagy gonddal és teljes határozottsággal készítette el a reliefeket s művészi módon tudta érvényre juttatni a fő vonalakat s az árnyékok játéka kedvesen harmonizál a figurák rajzával.
Bizonyos, hogy egy nagyobb tér befejezését alkotta s így szépsége jobban érvényesülhetett, mint ma, mikor modern és rút házak veszik körül csaknem minden oldalról. A törmelékek felírásából arra lehet következtetni, hogy virágárúsok boltjai vették körül. Az egyik reliefen például ez a felírás olvasható: (talán czégtáblája volt egy virágos boltnak) Non vendo ni amantibus coronas, csak szerelmeseknek árulok bokrétát. A kimért, jogi alapon nyugvó, megszokott római felírások közt jól esik ily kedves, poétikus mondatot találni, mely régi tavaszok enyészetét juttatja az ember eszébe. Az arhaeologusok sokáig nem tudták megállapítani a Maison Carrée keletkezésének időpontját, valamint rendeltetését sem. Ma aza az álláspont uralkodik, hogy templom volt, még pedig Caius és Lucius Agrippa tiszteletére állított templom. Ezek a nagy Agrippának, az actiumi győztesnek és Juliának a fiai voltak, vagyis Augusztus császár unokái. Érdekes, hogy jöttek erre rá. A templom homlokzatán elég mély lyukak találhatók, melyek a templom feliratául szolgáló érczbetűket erősítették a falhoz. Egy betűt legfölebb 3-4 szeg tartott s így nem volt könnyű elfogadható szöveget kiolvasni a nyilásokból. Egy franczia archaeologusnak azonban sikerült, még a XVIII. Században. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ma meglehetősen elfeledett személyiségek ily nagy tisztességben részesültek egy galliai város részéről, ha meggondoljuk, hogy Caius és Lucius épen ebben az országrészben atyjuk népszerűségének nagy részét örökölték, sokat tettek a város érdekében s Caius a Colonia Nemausensis protektora czímet is viselte. Esztétikai értékre kisebb, de monumentalitásra jelentékenyebb az a nagyszerű vizvezeték, mely Nimes-től nem messze az Eure-patak vizét átviszi a Gard folyón. Három egymásra rakott ivsorozatra volt itt szükség, hogy a szükséges magasságot elérjék. Talán félre eső fekvése tette lehetővé, hogy daczolva kétezer esztendővel csaknem teljes épségében maradhasson fenn maig a római mérnökök ezen remeke. Építése idejét Kr. u. 19-re teszik s lehetséges, hogy az egyik kövön olvasható ókori vésetű név: Veronius az építész neve volt.
A viadukt magassága csaknem 49 méter s hossza a felső emeleten 269, az alsón 171 méter. Az első emelet 20 méter magas és 6 ívből áll, a második ugyanily magas és 11 ív alkotja, a harmadik pedig, melynek magassága csak 8 méter, 35 íven nyugszik. Mai állapotát érdekes összehasonlítani elmúlt századokbeli állapotával, fennmaradt ugyanis egy fametszet a XVI. századból s egy-egy rajz a XVII. és XVIII. századból, melyek mind ezen csodálatraméltó Pont du Gard-t ábrázolják. Több képünk Arles, a római Arelate emlékeit mutatja be. E város általában régibb város benyomását kelti ma, mint Nimes, csaknem római benyomást. Főterét ma is Forum-nek nevezik. Az arles-i aréna nem maradt fenn oly romlatlan állapotban, mint a nimes-i, de azért szintén használható bikaviadalokra vagy előadásokra ma is. Érdekes, csaknem teljesen görög stílű építőművész alkotása volt az arles-i színház. Látszik ez azon a fontos szerepen, melyet az orchestrum játszik benne.
Orchestrum alatt az a terület értendő, a hol tánczoltak, a hová a közönség nem mehetett. Itt a kar foglalt helyet. Bacchus oltára előtt s a színpaddal kétoldalt egy-egy lépcső kapcsolta össze. A rómaiaknál már nem volt meg az előadásoknak ez a vallásos jellege s az orchestrum is a közönség elhelyezkedésére szolgált.
Ez a színház is 16,000 nézőt volt képes befogadni. Arlesban az ásatások más helyeken is megmutatták, hogy fejlett izlésű, nagyszámú és gazdag polgárság lakott benne a rómaiak idejében. Az arles-i Venus azonban, a legszebb a kiásott szobrok között, ma már Párisban van, valamint az ásatások többi művészi becsű eredménye is.
A mi ezt az elég jókora darab római kulturaterületet nézetünk szerint az olaszországi, kétségkívül nagyobbszámú és a maguk egészét tekintve sokkal jelentékenyebb romoktól megkülönbözteti, az az, hogy míg Olaszországban a középkor, a renaissance s az újkor egymásra rakott rétegei alól kellett az ókor művészetét rendszerint kiásni, a mi épen ezért némelykor nagy nehézségekbe ütközött, itten, két évezred szinte természetesnek nevezhető lerakodásai alatt eredeti állapotában voltak feltalálhatók Róma alkotásai. |