A romantikus dráma győzelme

A romantikus dráma győzelme s általában a franczia dráma felszabadulása a klasszicizmus nyűgei alól. Annak idején Európára szóló harczok folytak körülötte, - első előadása egyike volt a franczia színpad legnevezetesebb és legtöbbet emlegetett eseményeinek. Feltörekvő irodalmi áramlatok, melyeknek ellenállásokat kell legyőzni, minduntalan hivatkoznak ma is az Hernanira.

Hivatkozhatnak is méltán, mert ha a darab ma már elavult és nagy részben papirossá vált is, azért a mozgalom, melynek faltörő kosaként szerepelt, a romantizmus, a legnagyobb jelentőségűek és leggyümölcsözőbbek egyike a franczia, sőt az egész európai irodalomban. Az új irodalmi irányok nem mindig legmélyebb és legállandóbb becsű termékeikkel szoktak diadalmaskodni, hanem leginkább azokkal, a melyek a legtipikusabban és legfeltűnőbben képviselik programmjukat, de a mellett a tömegekre való hatás legtöbb kellékével vannak felszerelve.

Az Hernani is ebbe a kategóriába tartozik. Annak idején merésznek, sőt vakmerőnek, tűzzel és szenvedélylyel teljesnek, lélektanilag is igaznak tetszhetett. A mi benne egykor új és meglepő volt, abból unott sablont csinált az epigonok serege, a kik Hugó Viktor drámáit valósággal kirabolták. Tüze rég kialudt, lélekrajzát avulttá tette az irodalmi fejlődés, mely épen a psychologiai elmélyedés dolgában jutott legelőbbre a múlt század első fele óta. A mi eleven maradt benne: a szónokiassága. A mai ízlés nagyon ellentmond minden retorikának, de Hugó Viktor retorikájában annyi erő és szuggesztivitás van, hogy még ma is meg tud kapni.

Az Hernani felújítása nem pótolt ugyan semminemű szükségletet, nem is ígér valami állandóbb hatást, de azért mégis szívesen láttuk. Érdekes emlékeket ébresztett, tanulságokat nyújtott az irodalmi művek sorsáról és alkalmat adott a színháznak arra, hogy elég jó előadást mutasson be. Színészeink között vannak romantikus lelkek, a kiknek jól illik a hugo-viktori szavalás s ezek elemükben is érezték magukat.

Legelső sorban Ivánfi (Don Carlos), úgy is, mint színész, úgy is, mint rendező, - ő a színházi romantika legtudatosabb és legjobban elmélyedő képviselője nálunk, a mesterség dolgaival teljesen tisztában levő színész és tagadhatatlanul irodalmi színvonalon álló rendező. Kissé kiesik a mi világunkból művészetének egész természetével, de érdekes és értékes jelenség. A többiek: Márkus Emília, Beregi, Bakó stb. szintén megmutatták, hogy a szép szavalás tradicziója még él a Nemzeti Színházban.

A legérdekesebb és legtöbb várakozást keltő eseményét az utóbbi napoknak a Magyar Színház hozta: Maeterlinck híres szimbolikus mesedrámájának, A kék madár-nak előadását. Már rég készülődtünk rá; a kik olvasás alapján ismertük és szerettük a darabot, már nagyon vártuk is, de szívesebben vártunk volna tovább is, ha ezzel megmenekültünk volna attól a csalódástól, melyet a Magyar Színház előadása szerzett.


Az ilyen finom, költői, a fantázia és a reflexió világában kalandozó darabok előadása nem könnyű feladat színháznak és színésznek egyaránt. A közönséget a mesehangulatba beleringatni, a darab finomságai iránt fogékonynyá tenni, szimbolikáját elfogadtatni nem kicsi dolog, fantáziát, ötletességet, művészi érzést kíván a rendezőtől és színésztől, szeretetet és áldozatkészséget a színháztól.

A kék madár, a hol színpadra került és sikert aratott, mindenütt legelőször kiállításának művészi pompájával fogta meg a közönséget A Magyar Színház előadásáról ezt a legjobb akarattal sem lehet elmondani. Kiállítása meglehetősen fantázia-nélküli, sőt kezdetleges és olcsó díszű. Egyáltalán nem ragadja meg azokat a lehetőségeket, melyeket a darab nyújt, Különösen a jövendő országában lefolyó képben érezzük ezt, mert ennek kellene a legszebbnek és legötletesebbnek lenni, de az Éj asszony jeleneteiben sincs különben.

A ki a darabot ismeri, az tudja, hogy van a színpaddal szemben egy nagy nehézsége: nagyon sok gyermeket kell benne szerepeltetni; és pedig nemcsak néma szereplőkül, hanem valóságos színészek módjára. A két főszereplő, a kis Tyltyl és Mytyl is gyermekek. Ezekre elég jó személyesítőket talált a színház két kis lányban: Taksonyi Piroska és Lakos Edith kedvesen mozognak és ügyesen beszélnek.

Persze az ilyen gyermekek színjátszásának mindig van egy kis leczke-mondás íze s ez náluk is megvolt, de nem annyira, hogy megrontotta volna a hangulatot. Ezenkívül azonban a jövendő országában egész csapat gyermek van a színpadon - a még meg nem született gyermekek megszemélyesítői - s ezek nagy részének is van legalább néhány szavú szerepe. Meg kell adni, hogy a rendező, Vajda László nagy munkát végzett ennek a sok gyermeknek a betanításával és együttartásával.

Mind tudja a maga dolgát és kedvesen mondja el a mondókáját. Már máskor is láttuk, hogy a fővárosi gyerekben van sok színészi ügyesség: bátrak, zavarba nem jövők, öntudatosak és nyilván kedvvel csinálják a komédiázást. Művészi, jellemző beszédet nem várunk, nem is várhatunk tőlük, de talán mégis enyhíteni lehetett volna beszédjük iskolás izét.


A fölnőtt színészek közül feltétlen, teljes elismerés csak Z. Molnár Lászlót illeti. Ö az állatok és holmik szimbolikus megszemélyesítései közül a kutyát játszotta, - néha szinte megdöbbentő kutya-szerűségével a mozdulatoknak és a hangnak. Furcsa maszkjában, furcsa, ugatás-forma beszédével, rajongó hízelkedésével, ugrándozásával, mérges vakkantásaival igazán kutyát mutatott be, nem pedig kutyát játszó embert.

Hogy Molnár jó színész, azt eddig is tudtuk, de ennyi és ily biztos jellemző-készséget nem hittünk róla. Nyilván itt megint összetalálkozott egy szerep egy színészszel, egymásnak valók voltak és nagyszabású alakítás lett belőle. A többiekre - fölösleges volna felsorolni őket - úgy látszik, nem ragadt át a darab különleges hangulata s ezért nem tudták beleélni magukat.

A kik Maeterlinck mesejátékát, mint olvasmányt szerettük, most el kell olvasnunk újra, hogy elfeledhessük a színházi előadást a mely néha szinte megrendítette hitünket a darab szépségeiben. Majd inkább képzeletben kísérjük el a kis Tyltylt és Mytylt, a szegény szénégető kedves gyermekeit, hosszú útjukra, a melyen a tündér Berylune meghagyásából, egy karácsonyi éjszakán, álmukban elindulva keresik a kék madarat az elérhetetlent soha meg nem találtat, a vágyva vágyottat, - a boldogságot.

Elmegyünk velük az emlékezés országába, rég meghalt nagyszüleikhez és kis testvéreikhez, hogy megtanuljuk velük, hogy csak az halt meg, a kit elfeledtek, az örök alvók mindig fölélednek, valahányszor gondolunk rájuk, - elmegyünk velük a jövendő országába s látjuk, hogy törekszik az életre minden, a mi életre, eleve megszabott sorsra rendeltetett, - borzadunk velük együtt az isszonyatosságokon, a melyeket Éj asszony mutogat mielőtt kinyittatná azt az ajtót, a mely mögött a kék madár röpköd ezer más társával - és visszatérünk velük a valóságba, az ébredésbe, a mely megmutatja, hogy a boldogság kék madara ott van a reális valóság kalitkájában, csak utána kell nyúlni és meg kell ragadni nem kell ahhoz, hogy elérjük, semmi más, csak jóság és szeretet.

Ha így újra elolvastuk, megint hinni tudunk a darabban, áterezzük gyöngéd és költői filozófiáját s örülni tudunk a költő fantáziája kedves játékának. Bizonyos, hogy A kék madár azok közül a darabok közül való, a melyek szépségét semmiféle előadás nem tudja teljesen visszaadni, a színpad eszközei túl-reálisak, túl-élesen körvonalazók hozzá. Az irodalom mégis csak korlátlanabb lehetőségeket nyújt, a színpad némely esetekben nem tud odáig fölemelkedni.

Schöpflin Aladár.