Moson megyének a Kisduna és Nagyduna közötti részén, az úgynevezett „Szigetközben” fekszik Lipót község, melynek szinmagyar népe, a falu eldugott fekvésénél, vasutállomástól, közlekedési utaktól való távolsága miatt tisztán az állattenyésztésre van utalva, hogy abból megélhetését biztosítsa.
Szántóföldjük azonban kevés lévén, mesterséges takarmányt keveset termelhetnek, igy tisztán a legelőre vannak marhatenyésztésükkel szorítva. A legelő azonban szintén kevés, úgy, hogy mire a nyári forróság beáll és a gyeplegelők kisülnek, az állatok már kopárra rágták a füvet és istállóra szorulnának.
A falusi birtokosság ezen kényszerhelyzetből kifolyólag úgy segít magán, hogy a nagy Duna túlsó partján még túl, jó távol levő és a község határához tartozó csallóközi dunai szigetekre „küldi” a ridegmarhát és ott tartja tavasztól a nyár beálltáig, a meddig ott is „elfogy a fű”, tehát a csordát ismét haza kell hajtani, hogy a falu alatti legelőn ilyen tarló szabadulásig.
Ez az „átküldés” azonban nem olyan egyszerű dolog, mint – hinnénk, mert az út a Nagydunán visz keresztül. A szarvasmarha úszik ugyan egy-egy kisebb vizen, de arra, hogy az ott sebesen rohanó és széles Nagydunát ussza át, hol a gőzhajók is teljes gőzzel, kéményeiken vastag füstöt hányva birkóznak meg az árral – már nem mindenik képes.
De a „muszáj” nagy úr és a falusi gazda épúgy trémáz, midőn a csordát az egész falu férfinépe összegyülve ostorokkal és nagy lármával a nagy viznek szorítják, mint a szegény állatok, melyeknek ezen dolgot még nem próbált része félelmében bőgve rúgja a tempókat, mikor már a viz elnyelte és az ár rohanva viszi tovább, áldozatul is esik évenként néhány darab marha, noha a falusiak 25-30 csónakkal kisérik őket és fűzfagallyakkal integetve, nevük kiabálásával bátorítva terelik őket a túlsó part felé, vagy pedig a csónakkal melléjök evezve szarvuknál tartják, hogy el ne merüljenek és a túlsó partot elérhessék.
Érdekes dolog, hogy ezen elég veszélyes dolgot az odavaló, tehát már ott született marhák könnyebben „megcsinálják”, mint a más vidékről odahozottak, melyeknek szüleiktől átöröklött, tehát veleszületett ösztöne, (uszási tehetsége, viztől való félelme) nincs úgy meg.
Most legutóbb történt usztatásnál, melyről képeink is szólanak, 170 darab kifejlődött tehén és ökör jutott át szerencsésen a vizen. Ezek a dunai szigetekről már hazafelé tartottak, tehát már letették a vizsgát tavasszal az odauszáskor, így most nem fult bele egy állat sem.
Nagyon érdekes azonban, nemcsak az egész dolognak a látványa, mely nemcsak az állattulajdonosokra izgató – mert hiszen ma egy kifejlődött tehén közel 1000 korona értékü, tehát a falusi embernek igazán a vagyonát hempergeti tova az ár, – hanem az érdektelen szemlélőre is, midőn a félelmében bőgő sok állat küzködik a rohanó árban, messze a két parttól, körülöttük megfelelő távolságban (nehogy az állatot a csónakkal nyomják a vizbe) a falusi gazdák csónakokkal manővrirozva, izgatottan kiabálva, mig egy idő mulva szünik a csend, jóval alább az innenső parton földet ér a sok lihegő, ijedt állat, a parton megállva pihenőt tart, hogy azután a régen látott falu felé induljon.
