Mélyen a föld alatt, omladozó falkerités tövében, profán szemektől elrejtve, titokzatos eszkimó épitmény huzódik meg: és benne, mint a világtól elvonult mogorva remete, királyi elszigeteltségben tanyázik egy furcsa állat, amelynek nevét mindnyájan ismerjük, de róla magáról csak keveset tudunk.
A vakondok (Talpa europaea) ez, mely a sik és termékeny vidéken sehol se hiányzik. Egész szervezete a földalatti élethez, csontváza pedig az ásás és turás munkájához alkalmazkodott. Senki se mondaná, hogy ez a laposra nyomott állat rokona a hosszu lábu és csaknem karcsu cickányoknak, vagy a sündisznónak, mert mellsö végtagjai, melyekre az ásás munkája első sorban háramlik, annyira átváltoztak a célnak megfelelően, hogy ennek mását semmiféle más emlősön nem találjuk.
Az elülsö végtagok egészen föltolódtak a nyak oldalára, minek folytán az állat a rendesnél hosszabbra fejlődhetett, de azért ásás közben mégis az orrahegyéig nyulhat első lábaival s igy eltakarithatja utjának akadályait. A felsö nagyobb képen világosan látni, hogy a szegycsont markolata egészen a második nyakcsigolya al nyulik: a szegycsont markolatához csatlakozik a külön is fölrajzolt, nagyon rövid és széles, csaknem négyszögletes kulcscsont, melynek külsö végéhez az ugyancsak rövid és széles felsö-karcsont illeszkedik. Ez a csontváz zömök és hengeres törzset föltételez, melybe egyfolytában, minden felöltö nyakrész nélkül olvad bele a kicsiny fej: hogy a kifelé forditott kéz mily hatalmas ásószerszámmá alakult át, szintén látható a felsö nagyobb képen.
A vakondok-nemzetségnek minden faja meröben földalatti életet él. Lovagvárától messze, halmot halom után tur föl a zöld mezöben. Ez az ö vadászterülete, s ezekben a gyorsan ásott alagutakban cserkészik. Helyenként földobja a kiásott föld egy részét – ez a vakond-turás – s ilyenkor egyszersmint tiszta levegőt is juttat katakombáiba. Jaj annak az élö lénynek, melyet e porlyázás közben a balsors elébe hoz! Giliszta, pajor és tücsök szétmorzsolódik hatalmas fogsora alatt, örökké korgó bendöjébe vándorol; az erdei siklót nyomban ketté harapja s félóráig is elmajszol rajta aztán, a szegény békát lábánál fogva ráncigálja le a veszedelmes sülyesztőbe. Ha végre megunta a vadászatot, vagy jóllakott, akkor visszavonul abba a sajátságos, hosszu folyosóba, melynek végében lovagvára – az emlitett eszkimó-épitmény – terjeszkedik.
Középpontja ennek a lovagterem: egy gömbölyded kamra, melyet, mint a lágy fészket, kibéllel zsenge rozsmoha- és gyökérszálakkal. És körülveszi folyosókkal álló furfangos gyürüsorozattal, melyek arra valók, hogy szükség esetén észrevétlenül megszökhessék. Először is három folyosó sugárzik ki a lovagteremböl, melyeket kis körcsatorna egyesit, illetöleg ugy fog körül, hogy a folyosók mind beletorkollanak. Ebböl a felsö körcsatornából hat közbenső folyosó vezet be rézsutosan egy nagyobb körcsatornába, mely a felsövel párhuzamosan halad, de mélyebben fekszik s éppen a lovagterem szintjében fut körül.
Ebböl a nagy körcsatornából ismét tiz uj folyosó vezet ki, látszólag mindannyi más és más irányba: a valóságban azonban, kisebb-nagyobb elhajlással, valamennyi beleszalad abba a széles alagutba, mely a réti vadászterülethez vezet s néha 50-60 méter hosszu. Ha magából a lovagteremböl is vezet le egy titkos sülyesztö, mely aztán nagy kanyarodással ágazik bele az alagutba: ennek a sülyesztönek a nyilása közvetlenül a vakondok vacka alatt van s arra való, hogy ha a lovagtermet felülröl támadják meg, akkor az öreg remete csak félretolja moha-párnáját, lebukfencezik a sülyesztön át egy folyosóba, s bejutván igy kerülö uton a széles alagutba, már árkon-bokron tuljár, mire támadója a lovagterembe ér.
A látszólag esetlen és tömzsi állat fölötte fürgén mozog: a föld szintén oly gyorsan fut, hogy az ember alig birja utolérni, alagutjában pedig, ahol a napfény nem bántja érzékeny szemeit s ahol különben is otthon van, állitólag oly sebesen szalad, mint az ügetö ló. Bámulatos gyorsan ás; Oken azt mondja, hogy a laza homokban csaknem oly gyorsan és fürgén turt magának utat, mint ahogy a hal uszik a vizben. Nem fél a viztöl sem, átuszik széles folyókon, sőt tengerágakon is, orrát föntartva, mint a pocok s látszólag minden fáradság nélkül. Fölmegy a hegyekbe is, sőt terméketlen, sziklás üregeken is átvágja magát, míg a magasan fekvő buja fensikra juthat.
Falánksága szinte hihetetlen. Naponként annyi eleségre van szüksége, amennyit a teste nyom s tiz óránál tovább nem birja az éhséget. Meg is eszik minden ehetöt, ami utjába akad, de leginkább földi gilisztával s a föld alatt rovarkukacokkal él, bár fölfalja a bogarakat, a csigákat, békákat és a sikló-kigyókat is. Nagyságához képest félelmetes ragadozó; vad, fölött dühös, vérszomjas és kegyetlen állat, mely semmiféle teremtéssel sem él békében s tulajdon fajtájának is halálos ellensége. Ha két vakondok találkozik: az egyiknek pusztulnia kell s a gyöztes kiméletlenül fölfalja áldozatát.
Téli álmot nem tart, hanem a fagy kezdetével behuzódik a mélybe, illetőleg követi a szintén mélyre huzódó rovarokat és gilisztákat s télen át is épp oly falánkan pusztitja öket. Evvel kétségtelenül nagy hasznot hajt, s olyan helyeken, ahol turása nem okoz kárt a veteményekben – réteken, lombos erdökben, gabonaföldeken, - föltétlenül kimélendö vendég, mert jótevöje a gazdának. Az emberen kívül legveszedelmesebb ellenségei a görény, a nyest és a róka, bár a baglyok, sólymok, ölyvek, hollók és gólyák is fölfalják, ha rajta üthetnek.
