Az elmúlásnak bús gondolatával.
Borongó őszi délutánon:
Kibékít egy mosolygós, nyájas arcú,
Egy szép, hitető, csalfa álom.
Hogy itt e földön nem hiában éltem;
Mint hegedűn, a húr szakadtán.
Hangja tovább rezg, a húr lelkeképpen;
Emlékem, ennyi, föntmarad tán!
S egy-egy merengő, bús magános ember.
Verses könyvemmel a kezében.
Álmaimat majd tovább szövi-fonja.
Félig álmodva, félig ébren.
S egy-két dalom, hű szerelmesek ajkán.
Fölcsendül majd holtom után is...
S lesz szív, a ki az én szívemmel érez,
Azután is, - óh azután is!
Tudom, hogy én hű testvér-szívekben
Föntmaradok diadalommal...
A győzhetetlen halált is legyőzöm.
Egy-egy halavány, halk dalommal!
Szabolcska Mihály
JÓSLAT
Jönnek majd más poéták,
Meleg szívű legények,
Erősek és mosolygók,
Nem szomorúk, nem koravének.
Különbek, mint vagyunk ma,
Különbül is dalolnak:
S nem idegen nyavalygást,
De magyarul a magyaroknak!
S a nemzet meg is érti,
Szívébe is fogadja,
S nagy újjászületések
Reményeit ringatja rajta!.....
- Én akkor nem leszek már,
De szent, nyugalmas béke
Száll majd halóporomra,
Elhagyott sírom fenekére!
Szabolcska Mihály
EGY KÉZRE VÁGYOM
Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett
Akárcsak én itt, most rád gondolok
S akárki vagy, versekkel ünnepellek,
Látom fejed, figyelmes homlokod.
Testvértelen és bánatos a költő
Az életek, a szívek alkuján
És néha ő, a magányos ődöngő
Kétségbeesve nyúl egy kéz után.
Most a kezed kell – nincs kéz a világon,
Mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
Az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.
Gondolj reám és messze útjainkra
S mondd, ki lehet, a ki e verset írta,
Ki az a testvér és neki mi fáj?
Kosztolányi Dezső
MENEKÜLŐ KURUCZ NÓTÁJA
Sóbálványa lettem
Házam dúlásának,
Szeretett jószágim,
Csűreim, táraim
Bús pusztulásának.
Nagy rámszakadásnak,
A hirtelen vésznek,
Futó, riadt úton
Könnyben megforduló
Visszatekintésnek.
Add, óh Uramisten,
Hogy némán bolyongjak,
Ajkamat szorító
Dühvel, háborúsan
Átkokat ne mondjak.
Adjad én galambom,
A kit most találtam,
Hogy leljek feledést
Két szép, meleg karod
Vad karolásában.
Adjad, pocsék élet,
Hogy ne legyek dőre,
Koczogjon a lovam
Boros, csárdás úton
Vidáman előre.
Add, én gonosz sorsom,
Futván fütyörészszek
S nagy erdők aljain,
Bujtató lápokon
Hogy vissza ne nézzek.
Ady Endre
A SZERELMES ÉNEKE REGGEL
Ha győzve reggel álmon, lelki csöndön
Gondolatod, mint megtérő barát
Fölfénylik bennem: boldogan köszöntöm
Mély elmém édes Dominátorát.
Ki Vágyaim Vezére – így köszöntöm
Vezette tikkadt vágyaim sorát
Kútfőig, melynek vizével leöntöm
Éltemet ezt az égő Szaharát.
Mert éltem csak egy égő puszta láza
És lelkes tested benne dús váza,
Hol kettős kútra lelt a karaván.
S gondolatod, hajtani hűs vizére
Lelkemnek nyáját, vágyaim vezére
Mely lassan kél, mint Nap a Szaharán.
Babits Mihály
