|
Franczia dal
Yvette Guilbert konczertjéről jövök, szivem könnyű fájdalomban alszik, ajkam trallalát sohajt, szemem előtt az Yvette Guilbert emlékképe tünedezik, a ki a konczert végén meghajolt és visszavonult öltözőjébe. Kedves, okos, mosolygó arczát látom, derekának tréfás illegéseit, karjainak gyengéd és víg kigyózását követem, s a keskeny kármin ajkai közül elszállott hangokat keresgélem… Engedd meg szigorú olvasóm, hogy hirtelen visszasóhajtsam magamat vagy hat esztendővel, mikor először jártam Párisban s először hallottam Yvette-et, Páris csalogányát egy matinéján, a melyet a Gymnase-szinházban rendezett. A magos karzatot kuporogtunk egy másik magyarral, alattunk Páris ült s a szinpadra Yvette állott, hajladozott, repkedett, - énekelt.
Nagyon keveset értettem francziául, a barátom a fülembe hajolt és szapora sugdosással fordította le, a mit Yvette chansonjai meséltek. Oh, micsoda leirhatatlan, tündéri semmiség….lallala, trallala, tavaszszal nyilnak a virágok, menjünk séttálni… add ide a szádat….trallala…. az Anjou-utcza meg a Poitou-utcza.
Az Anjou-utczai fiú meg a Poitou-utczai kies lány, mindennap találkoztak…hogy van Mam”selle….mit mondanak majd rólunk a szomszédok….mindent elmondanak s mikor mindent elmondtak, akkor nem lesz több mondanivalójuk…oh, te hunczut kis pásztor, lon la, lon lan dérirette, lon la, lon lan derira…
A karzaton diákok és katonák meg varróleányok ültek, boldog szemük ragyogott, fejük ingott a dalban, mint a virágok feje az enyhe szélben, s ajkuk halkan és édesen duruzsolta Yvette-el a refraineket. Az ifjúság, jókedv és könnyelműség grácziái friss ibolyacsokrokkal hajigálták egymást. Yvette és Páris fölött, édes és reménytelen nosztalgia ömlött szívembe, az egész világnak francziának kellene lennie, minden ember ifjúságának Párisban kéne eltelni, minden fiatal szívnek e nóták illatából kéne táplálkozni.
Milyen igaztalanság, hogy idegen vagyok itten, hogy nem ismerem ezeket a dalokat, nincs jussom a párisi szerelem tündéri léhaságához, s ha kimegyek a színházból, megint gyáván őgyelgek a kábító boulevardon Páris térképével a kezemben. Milyen jól esett az a páros könnycsepp, mely Yvette éneke alatt kibútt a két szememből s tétova vonalban szökellt lefelé a két orczámon, mintha a lon la, lon lan dérirette ütemeit követte volna…. ( Milyen embertelen, hazug, ügyefogyott és czinikus, durva és kellemetlen az a dal, a melyet Budapest népének csinálnak az ő dalcsinálói. Micsoda dalok, micsoda nóták, micsoda kuplék mámorítják Budapest lelkét évről-évre! Zsiga, Zsiga a Bergerék Zsigája… A pezsgő a jégen hül, hül, hüll….Gimbelem-gombolom, a félelemre nincs okod, hiszen elveszlek jól tudod…Palkó de drága rajkó…Mondja kedves Bimsensteinné, hol dolgoztat ön…Hulló falevél…Szeretnék egy nővel bírni….És a magyar nótával való fővárosi visszaélések, kotta-szemetek, melyeket a kirakatokban elborzadva nézek, melyeket isten tudja micsoda rejtett zugokban gyártanak gonosz emberek a publikumnak, szegénynek. ) A héten, Yvette Guilbert budapesti konczertjén, elég közel ültem a dobogóhoz, a hol e drága lény, e csodálatos vándormadár énekelt, s megindultam figyeltem a páratlan Yvette-et, a franczia nóta eleven tündérét, e páratlan teremtményt, a kivel egy időben élünk s halljuk hangját, látjuk mozdulatait, tekintetünk összefut hunczut és bölcs szemeivel. Mily bájos, mily jókedvű, mily komoly, mily tökéletes, mily kimondhatatlan.
C’est le mai, A májusi proczessziót énekli, először egy abbé ájtatos hangján, a ki a gyerekeket vezeti, azután a gyerekek hangján vékonyan, halkan, messziről édesen, látjuk a sok kis fiút, kis lányt, látjuk az egész friss mezőt, kipezsdült füvet, mezei virágok boldog illatát érezzük, s ugrándozó fehér báránykák ezüst csengői tünedeznek fülünkben.
Azután egy régi szüreti dalt énekel, a puszta dobogón, a zongora mellett lehajlik s a nehéz szőlőfürtöket szedegeti egészséges ujjongással, azután láthatatlan puttony alatt görnyed dalolva, azután megáll, tapossa kádba a szőlőt, azután hátratartja a fejét s üres ökléből iszik, kortyol, a másik kezével a hasát czirógatja, oh, milyen friss, édes ez a must és a konczert közönsége szüreti ünnepen van.
Költő ez a nő, alkot, mikor dalol. Milyen teljes szép órát ád az embernek. Milyen drága teremtése az Istennek. Nézem keményedő vonásait, szeme ránczosodó tájékát. A hangja cseng a csilláros termen át a az ünnepi estén a kétségbeesés jégesője veri a lelkemet, ,mert eszembe jutott, hogy Yvette is meg fog halni….. Szép Ernő. |