Fényes Adolf kiállítása

Mindazok, kik a régi Fényes Adolfra emlékeznek vissza, nagy meglepetéssel fogják végignézni az Ernst-muzeumban megnyílt kiállítást. Valamikor forradalmi embernek látszott, nyugtalannak, önmagával és a világgal küzködőnek, de most minden egyes alkotása leszűrődöttséget, nyugalmat mutat.

Azok a képei, melyekkel nevét ismertté tette, a szocziális élet szomorú thémáinak panaszkodó ábrázolásai voltak, mostani művei pedig csupa jelentéktelennek látszó, közönyös témák, csendéletek, tájképek, interieurök.

Azelőtt keresve kereste az erőteljességet most ez mellékesnek látszik neki, és mégis sokkal erőteljesebb. Sötét színskáláját világos váltotta fel és nem bánik már oly fecsérlő pazarlással a vastagon felrakott festékkel, a melyről majd mindig úgy látszott, hogy még mindig kevésnek találta, hanem kevés festékkel, reliefszerű felrakások nélkül fest.

Fényes Adolf ugyanazon a változáson ment át, mint legtöbb festőnk, a ki az új generáczióhoz tartozik. Pályája kezdetén ő is érezte, hogy örökké nem lehet a régi csapásokon járni, új megoldásokat keresett és kezdetben csak ott találta meg, hol azt akkortájt sokan megtalálni vélték: a témák változtatásában.

Addig csupa szép embert, úgynevezett szép tájat, előkelő környezetet festettek, a reakczió nem lehetett más, mint ennek az ellenkezőjét keresni. Előkelő, csillogó ruhájú urak helyett előkerültek a szegényemberek, gazdagság helyett a nyomor, teátrális tájak helyett a siváran egyszerűek, a minthogy az irodalomban is hirtelen előtérbe lépett a szegényember világa.

De ma már könnyű megállapítani, hogy ez a festészet formai tekintetben alig-alig különbözött attól, a mely ellen feltámadt. Ugyanazon szerkesztési elveknek hódolt, ugyanaz a galéria-tónusú színskálája volt, mint amannak és az sem volt valami nagy dolog, hogy pastózusabban rakta fel színeit.

Nem is élt ez az úgynevezett naturalisztikus iskola, hamar kimúlt azon az igazi művészeti forradalmon, melyet a franczia festészet okozott, mert és már nem a témák, de a kifejezési módok változása volt és a művészetben csak a formák változása szül új korszakot.

Fényes Adolf a felismerés e korszaka alatt néhány évig nem igen szerepelt kiállításainkon, egy-egy dolga került csak a közönség szeme elé, s ha az új stílus keresése meg is látszott rajtuk, csak azok tudták, hogy a művész új stílusa teljesen kialakult, kik szorosabb kapcsolatban állanak a művészeti élettel. Ezért a kiállítás a közönség számára sok újságot és meglepetést tartogat.

De a milyen könnyű ezt a czélját elérnie, oly nehéz viszont szavakkal beszámolni róla. Legtöbb képe csendélet és azok nagy része is, melyeknek témája más, tájkép, utczarészlet, interieur, tulajdonképen mind csendéletszerű. Mindegyiken rajta van az a szeretetteljes tárgybamerülés, az a kis dolgokon való meglátása a legnagyobb festői értékeknek, mely tulajdonképpeni csendéleteit is jellemzi.

---

Egy képén sincsen külső mozgalmasság, de annál több belső életük van a dolgoknak, mert valóságos sunt lacrime rerum hangulatot adnak. Falusi utczáknak napsütötte elhagyatottsága, templomi magánosságok ósdi nyugalma, finom színeikkel testetlenné vált és a múltba visszasíró királyi paloták fakó színharmóniái époly szerető magyarázóra találnak Fényesben, mint a magyar vidéki élet hétköznapjának legigénytelenebbnek látszó tárgyai is.

Mázas, magyar korsókba tömködött, a legtöbb embertől egyszerűeknek vélt virágok állanak egy haszontalan, kis pléhtálczán, mázolt puhafa-asztalon. Mögöttük lehetetlenül egészségtelen zöld színre festett fal, de az egész egy csodálatosan szép színharmóniába olvad össze. Kisgyerekek elhagyott játékszerei, kékes falon feketéllő fakeret, sárga parasztkendő, falra aggatott öreg pluviálék, kuglersütemények, régi porczellánok vagy márványborította olasz templomok habos pompája, egyformán elárulják neki színeik poézisét.

Ebből a sok mindenféle dologból Fényes nem színtarkaságot, hanem újszerű harmóniákat alkot. Bár minden képe a kézzelmegfoghatóság érzését kelti fel, mindegyiken csupa színlefokozás, csupa stilizálás. Akármilyen furcsa és önmagukban talán kellemetlenül ható színeket is használ fel, az egész képre valami jóleső nyugalom és kiegyenlítettség borul.

Legtöbbször szétszórt, visszavert, árnyékokat csak halvány fátyol alakjában vető fényben látta meg tárgyait, kastélyainak termeibe a külső verőfény csak a lehúzott függönyöktől szűrötten hatol be. Sötétté vált színek nincsenek is képein, hanem csak eredetileg is sötétek.

Rajza biztos, erőteljes, persze nem az a rajzolás, mely a formát is részletekbe öli, hanem erőteljesen darabos, mely megkapóan hozza ki a dolgok természetét. A tárgyak anyagszerűségét nem a részletek minucziózus volta jeleníti meg vásznain, hanem a színek valeurjeinek csalhatatlan biztossága.

Rajzainak is megvan ez a művészileg becsületes karaktere. Nem szellemeskednek el semmit a mire az impresszionizmus utódai olyan könnyen kaphatók. Nem akarják pótolni elhányt vonalakkal a strukturát adó rajzot hanem nyugodt belemélyedést mutatnak. Nem az ötletet szolgálják, hanem a nyugodt és jellemző meglátást.

Ma még talán korai volna kísérletet tenni arra, hogy Fényes jelentőségét összefoglaljuk, midőn úgyis hosszú pálya áll így előtte, de egy dologra máris rámutathatunk, hogy azok között az egyik legjelentékenyebbik, kik a XIX.-század festői kulturáját a jellegzetesen magyar színskálával összeolvasztják.

Ilyenfajta dolgok jutnak a szemlélő eszébe azoknak a pompás, hímzett, varott dolgoknak láttára is, melyekkel Lesznai Anna a kiállítás hallját díszítette. Ezek a párnák, függönyök, átalvetők és terítők bármily sok és bármily gazdag egyéni képzelőtehetségről tanuskodnak is, végső eredményben a magyar nép erőteljesen darabos, színben töretlen, ornamentikában minden egyszerűsége mellett is gazdag formavilágában gyökereznek és azért is nagy haladást jelentenek az új nemzedéknek a modern és magyar díszítményezésért küzdő törekvéseiben.

Farkas Zoltán.