|
A XX-ik Magyar – Osztrák mérkőzés
Győztünk 4:0 (2:0). 30.000 néző.
Barátságtalan, zimankós téli időben, havas esőtől csapdosva emlékezetes diadalt vivtak ki a magyar footballisták legjobbjai. Még eddig magyar football mérkőzésen soha nem látott nagy tömeg – 30000 ember volt szemtanuja e győzelemnek, melyet nem riasztott vissza a csontokig ható nedves, hideg időjárás, amely önfeláldozóan didergett a match kezdetéig, mert hiszen később a szivek lelkesedése amugy is fölhevített mindnyájukat. A győzelem nem jött váratlanul. Várta, remélte azt az egész magyar sporttársadalom apraja-nagyja, bizott mindenki a mi vasárnapról-vasárnapra annyit dédelgetett footballistáinkban és bizott mindenki abban, hogy az ő lelkesedését át tudja szugerálni, belé tudja önteni a zöld pázsiton küzdő piros inges fiukba. És mert nincs annál kellemesebb, boldogabb érzés, mint a bizalomnak beteljesedése, megvalósulása, hát ezért törtetett, rohant a korán elfogyasztott ebéd után mindenki a küzdelem szinhelyére. Mert ezuttal mindnyájan azzal a tudattal lépünk át a FTC pálya kapuján, hogy győzni fogunk és csupán az volt a kérdés: hogyan?
Még egy héttel ezelőtt érthetetlen lett volna ez a nagy bizalom, de a FTC mult vasárnapi nagy győzelme után sem lehetett találni egy magyart se, aki komolyan számított volna az osztrák győzelemre. A magyar csapatot még a szerencsénél is jobbnak tartották. És igazuk volt a hívőknek. A magyar csapat tényleg imponáló győzelmet aratott. Olyan sulyos vereséget mért ezuttal az osztrák football sportra, amelyet elfeledtetni, amelynek a nyomát eltüntetni keservesen nehéz munka lesz.
De nehéz munka lesz csak megközelítőleg is behozni azt az előnyt, amelyet a magyar footballsport a tegnapi diadalával szerzett régi riválisával szemben. Megdönthetetlenül bebizonyosodott ezuttal, hogy az 1912 esztendőben a magyar football sport végre igazán fölül kerekedett. Mert hiszen három összecsapásból két ízben imponáló fölénnyel a magyar fiuk vitték el a győzelmi pálmát, a Bécsben elért eldöntetlen eredmény pedig fölér a győzelemmel és igy joggal elmondhatjuk, hogy az idei esztendőben a győzelmi árbóczról sohsem került le a magyar lobogó. A mérkőzés eredménye teljesen reális volt. Ausztriának csak egy kifogása lehet, hogy két olyan kiváló játékosát, mint Tekusch I. és Braunsteiner nélkülözte és csupán az egyik helyettes (Popovics) tudta titkolni a helyettesítettet. Ámde a mezőnybeli nagy tudás különbözetet még a két hiányzó játékos sem tudta volna eloszlatni. A magyar csatársor ezuttal olyan játékot produkált, amelyet eddig még egy válogatott csatársor sem. Az a magastechnikáju összjáték, mely mindvégig jellemezte támadásaikat, szemkápráztatóan szép volt. Ha a fedezetsor több labdával táplálta volna őket, ugy még sulyosabb az osztrák vereség. És ezzel el is árultuk a különben nagyszerüen játszó magyar csapat egyetlen szépséghibáját. A fedezetek – a védelemben nagyszerüt produkálva – nagyon mostohán bántak a csatársorral, ugy hogy annak kellett hátramenni a labdákért. A védelem – válogatott csapathoz méltó védelem volt, különösen Zsák fenomenális védelme említésre méltó. És a nép hálás is volt ezért – vállain vitte öltözőjébe. A mérkőzést Howcroft (Anglia) vezette látszólag tulságos pedanteriával, de mindig a szabályok szigoru betartásával. Rátérve a csapat egyes játékosaira: Zsák, a kapus kiválót produkált. Különösen a második félidőben védett jól, amikor a havas eső és szél ellen a legveszedelmesebb labdákat is elhárította. Az első félidőben alig akadt védeni valója, mig a másodikban a hideg annyira befolyásolta őt a védésbe, hogy kétszeresen nehéz volt feladatát megoldania. A hátvédek közül Rumbold volt a jobb, akinek játékán ma már nem látszott meg az aránylag hosszu pihenő. Hosszan előrerugott labdái mindig a csatársorhoz jutottak , sőt szél ellen játszva is nagyszerűt nyujtott. Payer a balhátvéd nem produkálta azt a játékot, amit tőle már megszoktunk. Igen bizonytalan volt s csak a második félidőben jött bele a rendes kerékvágásba. Payer jobbhátvédnek sokkalta jobb volna, mert ballábával bizonytalan. A fedezetsor a védelem szempontjából mutatott elsőrangu játékot. A centerhalf Hlavay I. jól bevált. Játéka nem volt szines hanem egyszerű: precizen passolt, mert mindig játékostársához jutott a labda. Az osztrákok három kiváló belső csatárával szemben nehéz dolga volt s ha azt mondjuk: posztját jól töltötte be, akkor eleget mondottunk az uj reprezentativ centerhalfról. A két szélső half közül látszólag Blum volt a jobbik, pedig Biró hasonlóan állotta meg a helyét. Biró is, Blum is mesterei a labdaszedésnek. Jó játékuk mellett feltünést keltettek rosz bedobásaik.
A csatársor legjobb emberei Pataki és Sebestyén voltak. Pataki ésszerű labdaadogatásaival, Sebestyén nagyszerű bedobásaival tűnt ki. A balszárny Schlosser – Borbás kiváló védelmével szemben is az a veszedelmes támadó volt, mint amilyen mindig szokott lenni. Borbás villámgyors lefutásai, Schlosser lövései jelentettek mindig veszedelmet az osztrák kapura. A jobbösszekötő Bodnár a csatársor legenergikusabb embere volt. Főleg az első félidőben volt kiváló, amikor nagyobb összjátékkal dolgozott.
A csapatok a következőkép állottak fel:
Zsák
Rumbold Payer
Biró Hlavay Blum
Sebestyén Bodnár Pataki Schlosser Borbás
Shmidt Fischera König Merz Müller II.
Tekusch II. Brandtadter I. Weber
Brandtadter II. Popovich
Müller II. |