Szép Ernő: Üdvözlet az Olvasónak

Üdvözlettel:

Kedves olvasó…… bocsáss meg kérlek nekem, hogy ha egy kicsit, hogy ha nagyon is elfogódom, mikor a „Vasárnapi Ujság” tornáczának fehér oszlopai alatt megállok, bátran kopogó lépéseim elalszanak, habozva nézek körül s várom míg eláll a szívem megindult dobogása, hogy zavaromat leküzdve vidoran állítsak be ennek a nagy fehér képes újságnak a hasábjaira, a hová ezentúl a szerkesztő úr megbecsülendő invitálásának engedve, rendes vendég gyanánt fogok ellátogatni, ha nem leszek unalmadra kedves olvasó.

Elpalástoljam-e elegánson azokat a gyerekes érzéseket, a melyek elöntenek, a mikor elgondolom, hogy a „Vasárnapi Újság”-ba készülök irogatni, a széles, komoly,  íves -Vasárnapi újság”-ba, a kit most egyszerre megint olyan nehéznek, vastagnak, olvasnivalók meg képek feketébe kötött kincsesházának tudok csak érezni, mint régen, mikor apám az uri-kaszinóból egy-egy régi évfolyamot hordott haza a családnak.

A kövér fehér lámpa jólelkű világában összebújva lapozgattuk este a régi évfolyamot, nézegettük az elhalt tudósok és püspökök arczképeit, nagy művésznők fotográfiáit, rendjelekkel felczifrázott katonai méltóságokat, császári bevonulásokat, pánczélos hajók vízrebocsátását, Londonnak, Parisnak, Konstantinápolynak, Szentpétervárnak, Kairónak épületeit és utczai csoportjait, világraszóló tűzvészek és irtózatos földrengések pusztításairól rajzolt képeket, elolvastuk a szerelmes verseket, a melyeknek bánatában nem tudtunk osztozni és miután szomjú fantáziánkat szöveggel és ábrával leitattuk, mondhatatlan izgalommal és ambiczióval estünk neki a csalafinta képrejtvényeknek.

Csudálatos, hogy kisfiú koromban milyen könnyen fejtettem meg a nehéz képrejtvényeket, a melyekkel ma már hiába kínlódom. És mennyit kínlódom, istenem, az élet zavaros rejtvényével, a mit eddig senkise fejtett meg helyesen.

---

Mikor már nagy diák lettem s a polgármester úrnak, a kaszinó elnökének engedélyével a vakáczió alatt a kaszinóba járhattam több más nagy diákkal együtt, s nyári délutánjainkat a dübörgő kuglipálya, a kis fababákkal és nagy lyukakkal ellátott biliárdasztal s az olvasóterem képei közt töltöttük (alsózni nekünk nem volt szabad), egy szép napon... igen, elmondom neked, kedves olvasó, ha már beléestem a közlékenységbe: egy napon gyönyörű szép verset írtam, huszonötször letisztáztam, borítékba tettem egy félénk levél kíséretében, a melyben választ kértem, reszketeg ajakkal leragasztottam, megczímeztem a „Vasárnapi Ujság” tekintetes szerkesztőségének Budapest, becsúsztattam a kis zöld postaszekrény fogakkal ellátott nyílásán, ráütöttem a láda oldalára és két hét múlva megjelent a válasz a Szerkesztői üzenetek között: Ovidius. Ne folytassa, inkább tanuljon szorgalmasan.

Ne folytassa... Nekem szólott ez, csak én tudtam, hogy nékem szól, tizenhat éves szívem nagyon fájt e titkos és vigasztalan csapásban, kinn a poros utczán kévékkel felágyazott szekerek zörögtek végig, az urak kártyáztak kinn az udvaron, az olvasóterem ablakában ültem magam, kibámultam a por felhőjébe s a jövendőnek valami nagyon kietlen képe nyomasztott. Láttam magamat messzire, a szováti határ körül, őszi alkonyatkor bolyongani elhagyottan, a rongyos tanyaházak közt ugató kutyákat elkerülve a szárazon sopánkodó letört kukoriczás mentén...

El fogok zülleni, szegény leszek, árva leszek és szerencsétlen leszek az egész földi életben. Mert éreztem, hogy folytatni fogom. Azóta a hírlapok és az újságok már közzéteszik néha, a mit firkálok, de a hogy nem fért a fejembe diákkoromban, miért nem közöltök azt a gyönyörű költeményt, épen úgy félek most mindig odaadni, a mit megirtam és épen úgy csodálkozom azon, hogy aztán megjelenik az újságban. Milyen különös…….beszélek ismeretlen emberekhez.

Kedves olvasó, nem jutott még sohase eszedbe az utczán, vonaton, színházban, vagy akárhol, a hol több ismeretlen ember megy el melletted, vagy több ember között ülsz, hogy hát miért nem szólsz soha hozzájuk. Miért nem beszél soha az ember egy szót se avval az emberrel, a kivel nincsen összebemutatkozva?

Szívtelenül, csökönyös hallgatással ülsz a vonaton, meg a villamoson, meg a Margitsziget padján egy másik ember mellett, a kinek a nevét, lakhelyét, foglalkozását, családi állapotát, vallását, örömeit, bajait nem tudod. Véletlenül nem ismered és nem vagy kíváncsi a sorsára, a hangjára, a szavaira, életére. Hátha épen őt rendelte a sors barátodul vagy szeretődül. De nincs bemutatva. Mondd, kérlek, mi lenne, ha egyszer odafordulnál az ismeretlenhez: Hát te is a világon vagy? Hogy vagy? Mit szólsz az élethez?

Milyen furcsa, hogy én beszélek az ismeretlen emberekhez, én íme szólhatok mindenkihez, elmondom mi esik jól vagymi fáj, elmesélem hol jártam, hol nem jártam, mit láttam, mit nem láttam, erről meg arról a dologról mi jutott eszembe, mindenfélét. Milyen boldogság ez...vagy boldogtalanság?

Szép Ernő.