ÉJJEL A DUNAPARTON
A mély vizekről csillag fénye hull rám,
Itt ültem egyszer én a part felett.
E kő alól indult el annyi hullám.
Hová lett, merre ment ? A füzes megkötötte,
Vagy tengerekbe dőlt és elveszett
Az óczeánon úszó kék ködökbe?
És a hajók - fülembe énekel
Sok régi kürt és visszaleng a zászló.
Itt mentek útra. Meddig értek el ?
Látom a régit elrepült hajókat,
S az újakat, mik később tűntek el,
Ékes virággal, fénnyel ragyogókat.
Hol, merre járnak? Túl a nagy ködön,
Túl száz bejáron, túl egy életen -
S várok: talán egy mégis visszajön.
Mezey Sándor
NÉGYSZER NAPONTA
Négyszer naponta bús házak során
Forog velem a taposó malom. –
A régi város megnőtt tornyain
Merengve, - magam mégis áltatom:
Voltam rikoltó, napjöttét hivő
Kakasa harczos megsejtett időknek.
Kis város ormán túl hangzott dalom, -
Lábaim mégis e homokba nőttek...
És vagyok félszeg álmodó bolond,
Az élet szomjas vén komédiása.
Ki kincsesel jött és balga bőkezűn
Koldus maradt a nagy komédiába.
És itt talál e kis város során
A téli est, a nyári alkonyat,
S a szél hurczolja messzi földeken
Eljátszott kincsem: egy-egy dalomat
Dutka Ákos
LIGETI PADON
Fekete lombok, fekete pad.
Két görbe vonal, két sötét alak.
Haragudtak rám, hogy márt élek én is
S mit ülök ott egy másik alatt.
„Meghalok most” - suttog az egyik
Én hallom csak s két rozoga pad.
„Csókolj, mert mindjárt maghalok” - szól a
S két szerelmes ajak összetapad. [másik
Él ezután a szemközti padon
Nem hallatszanak mások, csak sóhajok.
S felsóhajtottam én is: ”Lesz-e még idő,
Mikor még egyszer én is meghatok.”
Lovászy Károly
VIDÁM TEMETÉS ÉNEKE
Mik elmulnak, meg is csunyulnak,
Még a bánat sem szép, ha elmult
S én régen utálom a multat.
Fölemeltem az én szivemet
S hirdetem a siránkozóknak:
Boldog az, ki vidáman temet.
Mulás a rendje az örömnek
S változás mindig új alakra.
S az örömök szünetlen jönnek.
Minden, mi van, szép, friss hajadon,
Az emlékek agg-szűzét dobd el
S fogd a jelent vígan, szabadon.
Vond ifjan, ha vén is a vállad,
Mikor settenkednek a multból
Haszontalan és czifra árnyak.
Ki ma nincs, az nem is volt soha.
Emlékezni raboknak terhe,
Szabad ember felejt s fut tova.
Az étet percz, mely folyton lebben.,
Minden perczed bocsásd el csókkal,
Kínlódni is kéj a jelenben.
Akármilyen rongyos a jelen.
Prédája nem leszek a multnak.
Behunyom szemem s megölelem.
Ady Endre
HALÁLHARANG SZÓL
Hol lesz, melyik lesz az a temető,
A mely rám vár, hogy testemet föloldja,
Napos oldal lesz, sós hullám, vagy máglya ?
- Már hajlok felé, ölelem titokba,
Jegyese vagyok, vár rám hűvös ágya.
Melyik lesz a fekete hamufátyol.
Mely szemem tükrét homálylyal befujja,
Mely hamut hint tükrös látásaimra.
- Mint bölcs hálós pók, simogat már ujja,
Fülembe suhog permetezve, ringva.
Hol a felejtő sírás, mely beföd majd,
Mely könnyem és mosolyom továbbadja
A könny s mosoly örök óczeánjáig?
- Már hallom, távol suttog derűs habja,
Tovább sírja-kaczagja milljó másik.
Hol a kapu az égen, egy kis kékség,
Hová álmom vitorlái befutnak,
- Pillám elréved, mint ernyedt vitorla,
Szemembe réved intése egy ujjnak.
Hívni fognak. Uram, készülök útnak.
Kihűlt szemhéjamat lezárni akkor
Egy rosz fillért tegyetek régi módra.
Te csukd le szent látásaim kapuját
Világjamult kispénz, szent tréfát mondva.
Igy fizessétek meg szememnek
Isten baljától mert örömét, búját.
Bodor Aladár
