Az olympiász után

Valami egészen mást vártunk az olympiász után. Elkeseredett szavakat, a kétségbeesés, a harag és a méltatlankodás hangjait. Mélabus kesergést az atlétika, az uszás és a birkózósport gyászos letörése fölött. Siralmas fohászkodást a magyarok istenéhez, meg cifra káromkodást, sistergős istennyilákat, meg a többi kedves hozzátartozóját egy sorozatos vereségnek.

És e helyett csönd van. Alig hangzik el panasz és zokszó. Komoly hangulatban beszélik meg az eseményeket, nem esnek egymás üstökébe az emberek; szinte hihetetlenül hangzik, pedig ugy van, a józan gondolkozás és megitélés uralja a kedélyeket. Jól esik annak a konstatálása, hogy még a balsikerek fölött is győzedelmeskedett a magyarság komoly kedve. Mert győzelem az, hogy senki sem veri föl a határt hadilármával. Elég baj, ha mások hirdetik a gyöngeségünket, miért kiabálnók ki mi is.

Mégis, valljuk meg, igy egymás között, hogy gyöngék voltunk egy és másban a nagy sokadalomban. De meglepetés volt-e ez a gyöngeség? Nem hirdettük-e már hónapokkal előbb, hogy a külföldi fejlődéssel nem tart lépést a magyar atletika? Csak valamilyen csoda segített volna Stockholmban. Csodák azonban már nem történnek manapság. Az uszásban sem volt másként. Egyetlen nagyklasszisu versenyzőnkre építhettünk csak, aki ellen a talentumok és őserők egész csapata szállt vizbe. Kit vádoljunk érte, hogy az uszósportban is elmaradtak a csodák? A birkózásban is csak két emberünk számított, verekedtek is derekasan, de ezuttal sajátságos módon ellenük dolgoztak – a svéd csodák.

Nem vigaszként mondjuk ezt, nem is azért mintha beletörődtünk volna a változatlanba, de helyesnek találjuk, hozzásimulva a közhangulathoz, szenvedélytelen hangon tárgyalni a vereségnek horderejét.
De a sikerekét is.

A céllövő világbajnokságot, a minek értékét valamelyest csökkentette céllövőcsapatunk utolsó helye; a vivók győzelmét, a mit elragadónak és káprázatosnak nagyszerünek tartunk, messze magasabb értékünek bármilyen más győzelemnél; végül a tornászok sikerét, a minek örvendünk, mert kiinduló pontja lehet a tornázás korszerű fejlődésnek.

Igy fest dióhéjban az olympiász mérlege. Kétségtelen, hogy történtek hibák az előkészítésben, a melyek mellett nem szabad becsukott szemmel elhaladni. Bizonyos, hogy az olympiász is szolgált néhány üdvös tanulsággal, a mit meg kell szívlelni, de mindezt már a nyugalom perceiben kell előadni, a mikor már lehiggadtak a kedélyek és lemult a vereség izzó fájdalma. Rendszerváltozás kell az egész vonalon. Uj irányelvek, uj eszmék, uj tanok és uj, fiatal, erős emberek. Olyanok, a kikben friss még a tetterő, a kik tudnak és mernek akarni, a kikben van invenció és kezdeményezőképesség.
Szakítani kell a konzervatizmussal, nem szabad megtűrni, hogy elzárkózzék a lüktető élettől a sport egy-egy vezérlő egyénisége, hogy olympusi magasságban trónoljon.

Ezeket a kérdéseket kell letárgyalni elsősorban, de különösebb hév vagy sietség nélkül. Annyira életbevágó dolgokról van szó, hogy minél több időt kell rá szentelni. Igy aztán van rá remény, hogy helyes utra terelődik a magyar sport.

Mielőtt azonban a tanácsasztalhoz ülnek mindazok, a kiknek a magyar sport ügye a szivén fekszik, - jó lesz, ha becsukják maguk mögött az ajtót és felejtik a személyeskedést, a klubfanatizmust meg a bizalmatlanságot egymás iránt.