Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük
Örök-hiába e rémes ködboltot az én-falat.
Siket echó felel: Magad vagy! Magad!

Jaj, kísértet-arczok az emberi arczok!
Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.
- Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!
Mit tükörből látok, nem igazi arczom!
Futnék tőle - én szörnyű varázszsal vert.
Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!

A csillagok földén sincs senki, senki társ!
Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten
- S nem tudhatom, mit érez a kis gyerekem.

Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.
Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.
Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?
Érthetjük-e rendjét forgásnak. Ütlözésnek?
Tekéznek-e velünk ismeretlen, nagy kezek?
- S hova ejtenek, ha leejtenek ?

Kaffka Margit