Most már oly jó, oly bódító az élet,
Bánatból erjedt nemes aszubor.
Fanyar zamatját régi könnyek adják,
Tüzük, hevük az évek benne hagyták,
S mélyén harmincz év bölcsessége forr.
Most már oly jó a nyár tikkadt derűje,
Mélázni tétlen messzi partokon,
Elmult nyarak fényét, tüzét idézni,
S ballagni messze, napos utakon.
Most már oly jó a szelíd őszre várni,
Szeles, virágos tavaszt kérni még,-
Minden szépséget tétlenül beczézni,
Az élet forgó nagy tükrébe nézni,
És nem kérdeni semmit, hogy miért?
Most már oly jó az életet megértve,
Hosszú kortyonkint inni örömét,
Csókot, virágot, asszonyt megbecsülni,
S esténkint hosszan, mélázva megülni,
Hallgatva mint tanít az esti sötét.
Dutka Ákos
