Cholnoky Viktor - 1868 – 1912

A nagyközönség csak az utóbbi időben vette észre, de az írók kicsiny világában már régóta az első tekintélyek közé tartozott Cholnoky Viktor. Mikor még a közönség elé alig lépett nevével, igazán érdemleges munkáival, névtelenül, csaknem elbújva végezte a hírlapirás napszámos munkáját, - a kartársak már akkor is csodálattal beszéltek egymás közt rendkívüli tudásáról, az irói formákon való biztos uralmáról, sokszor megdöbbentő kapcsolatokat meglátó, villámszerű intuicziójáról s a küzködő, szegény, hozzá méltatlan napi munkában vergődő ujságiróra úgy tekintettek, mint a fiatalabb irói nemzedék egyik legnagyobb tekintélyére és legszebb reménységére.

Aztán egyszerre föltűnt a lapokban itt is, ott is a Cholnoky Viktor neve. Legelőbb aczélosan hajlékony észjárású, az ismeretek igen széles körét befoglaló, egészen egyéni gondolkozásmódú tárczák, majd egyre gyakrabban olyan novellák alatt is, a melyek mindjárt mind egészen eredeti, magában álló elbeszélőt mutatták be irójukat, a kire az olvasók is mind jobban kezdtek figyelni.

Az irótársak, jóbarátok pedig örömmel és büszkeséggel látták, hogy a kiről már-már azt kezdték hinni, örökké csak afféle szerkesztőségi tekintély fog maradni, megtalálja a kapcsolatot a közönséggel is és közeledik a jobblét, a hirnév forrásaihoz. Neki, a már fáradni kezdő, kissé elkedvetlenedő embernek is hatalmas ösztönzést adott a siker, mely első tulajdonképeni fellépésére visszhangzott.

Alig három évvel ezelőtt jelent meg aztán Cholnoky Viktornak első könyve, a Tammúz czímű novellagyűjtemény. A kritika, a közönség már elő volt készítve a megjelenésére s szinte elébe hozta az írónak a szokatlan, feltünő tetszést. Cholnoky novellás könyve uralkodott az 1909-iki karácsonyi könyvpiaczon s híre eljutott mindenhova, a hol nemcsak napi szórakozásból, hanem élénkebb művészeti ösztönből is érdeklőnek irodalmunk eseményei iránt. A Tammúz-ra következett a mult év végén másik novellás könyve, az Alerion madár vére. E kettőn és egy kis füzet ujságczikken kívül nincs is önállóan megjelent munkája.

Ez az aránylag nem nagy terjedelmű munkásság azonban mai irodalmunk legérdekesebb és mindenek fölött legegyénibb jelenségei közé tartozik. Egészen új, eddig teljesen hiányzott elemeket hozott magával a magyar irodalomba: a valóság és a képzelet képeit sajátos egységbe összeszövő, kisérteties fanatikumot, a nagy intelligencziából és nagy testi-lelki fájdalmakból táplálkozó iróniát és különösen azt a vizonárius álomlátást, a mely sajátos, soha nem volt világításban mutatja be a világ dolgait s ezzel kapcsolatban hoz egymással olyan dolgokat, melyek normális megvilágítás mellett teljesen heterogéneknek, egymással összehozhatatlanoknak tünnek fel.

Cholnoky volt az első álomlátó irodalmunkban, nem az olyan naivul, csapongva ábrándozó álmodók fajtájából, mint Jókai, a kit ő Shakespeare mellett legjobban szeretett, hanem ama vizionárius álmodók fajtájából, a kik mintegy lázálomban, lidércznyomás-szerűen élik át az életet, az álmodott képzeteket a valóság erejével tudják látni és a valóság dolgait eredeti szinükből, vonalaikból kitolódva fogják fel magukba.

Poe Edgar és a német Amadeus Hoffman a Cholnoky Vikor irodalmi ősei. Nála is, mint ezeknél a fantasztikum az izgalmakkal túlfűtött idegrendszernek saját természetétből folyó, önkénytelen működése. Ezért szerette Cholnoky az olyan embereket, helyzeteket és történeteket, a melyek mintegy borotvaélen mozognak és jó és gonosz, a bün és őrültség, a betegség és az egészség, a realitás és a fantasztikus határmesgyéjén s csak fantázia belső logikája tartja őket egyensúlyban.

Ezért szerette az öntudatlan, fantasztikus hazudókat, a társadalom normális rétegein kívül vagy alattuk állókat, a furcsa, különös embereket, a fantasztákat, a fantasztákat és hóbortosokat, s ezért szeretett néha a nagyon messze multba, vagy a mesés, exotikus világokba elkalandozni, a hol a valószinüség és valószinütlenség határvonalai nem olyan élesek s a hol feszélyező korlátok nélkül szabadabban röpülhet a képzelet.

S ezért olyan majd minden története, mint egy a normálistól egészen eltérő világítással megvilágított tájék, melyben minden tárgynak, minden részletnek megvannak a maga természetes, valószerű, logikai vonalai, de mindennek el van változva a színe s ennél fogva az egész, minden valószerűsége mellett is kisértetiesen hat.

A fantáziának belső logikáján kívül, a mely már magában is összefogta és elevenné tette képeit, volt Cholnoky Viktornak még egy adománya, a melylyel még fokozta ezt az elevenséget s a mely mindig legerősebb tényezője szokott lenni az irói elhitetésnek: ritka, biztos, eleven, a képzeletet az első szónál megfogó s többé el nem bocsátó elbeszélő hang. Az elbeszéléseknek a mai irodalomban mind jobban megfogyatkozó művészei közé tartozott.

Elemezni ezt a művészetet a legnehezebb dolgok egyike, mert ép oly öntudatlan, ki nem számítható a hatása, mint némely emberek beszélő hangjának, a melyet élvezettel tudunk hallgatni, tekintet nélkül arra, hogy mit mondanak. Cholnoky mindig érdeklődést és rokonszenvet tudott kelteni maga és mondanivalója íránt az olvasóban s ezzel mindig megtalálta az utat a tetszéshez. Finom stilművészete, a legnemesebbek közül való, csak egyik elem volt ennek az elbeszélő művészetnek.

S ebben a különös, furcsaságokat kedvelő kíséretnek és álomlátóban egy tudós szelleme és tehetsége is dolgozott. Nem volt rendszeresen képzett tudósa semmiféle szakmának de egész sereg szakmában – különösen a természettudományokban – a dilettáns ismerteket messze felülhaladó tanulsága volt s ezenkívül is mindenfelé a tulajdonképeni tudományos ismeretek körén túl eső dolgokról voltak ismeretei, mint nagyon kevés kortársuknak.

Ezt a sok ismeretet, mely nem fáradságos tanulmányozás szerzeménye, hanem egy rendkívüli intellektuális fogékonyság szinte önkénytelen terméke volt nála, egységes, félig logikailag elgondolt, félig megálmodott pantheisztikus világfelfogás fogta össze egységbe, a melylyel minden ismeretére és minden gondolatára rányomta a maga egyéniségének bélyegét. Sokoldalusága és fogékonysága tette kitünő ujságiróvá, kinek alkalmak–szülte czikkei nem egyszer súlyosabbak voltak a szülő alkalomnál.

Mikor a siker napja felkelt számára, már egy beteg, roskadozó testü emberre világított, a kiről mindnyájan, barátai és tisztelői, tudtuk, hogy nem fogja sokáig élvezni azt a keveset, a mit a sors végső adományul adott neki. Betegeskedése munkájában is megbénította, az utóbbi időben már csak elvétve tudott annyi erőt gyűjteni, hogy egyebet is irhasson, mint napi ujságczikket, holott épen most tudott volna, a nyilvánosság fényében, teljes erejében kifejlődni.

Írói képe ezért, ha csak munkáiból rajzoljuk meg, olyan mint egy befejezetlen arczkép, melynek egyes vonásai erőteljesen, részletesen ki vannak dolgozva, a többiek pedig csak jelezve vannak. Ez a befejezetlensége teszi sorsát, mely amúgy is kemény és rideg volt iránta, igazán tragikussá.

Schöpflin Aladár.