Az égostromló Titanic
Már fekszik a tengerfenéken.
Az ég pedig áll mostanáig
Örök magasban, tiszta kéken,
A nap, ki Gröndland jéghegyét
Szegezte a merész hajónak,
Mosolygja, hogy nem volt egyéb
A Titanic sem, mint egy – csónak.

Pedig nem is tombolt vihar,
A részeg orkánok pihentek:
A bősz habok tornyival
Csatájuk sem volt mennyköveknek.
Álltak a lég hullámai.
Forgószél örvénysírt nem ásott,
Mégis a Titán, bár mai,
Ott van, hol az ős óriások.

Nos, ember, mit csodálod ezt?
Mit állsz a parton megriadva?
Erőidet ezerszerezd,
És ölts gyémántpánczélt magadra!
Fel, feljebb még az árbóczot,
Edzettebbé hajód aczélját!
Előre nézz, hagyd a romot,
Hogy új hajód kivívja czélját!

De akkor is, ha nő erőd,
Ha mint ma, több lesz milliszor.
A gőgös czímet letöröld
Hajódról, melylyel együtt úszol.
Nincs óriás, csak a nagy ég.
S alatta a mélységes tenger,
De kicsi volt és kicsi még
A tenger és ég közt az – ember!

Fejes István