|
Vígjátéksorozat
A vígjátéksorozat dominálja a budapesti színházi életet, de mindenesetre a referensét, a ki nem nézhette meg a kolozsváriakat sem, noha tudta, hogy időbeli költségei ez esetben élvezetben térülnének meg. Nemrég Kolozsvárott látta Herczeg Ferencz Biancáját, és meglepődött az előadás művészi karakterén.
Ezt nem egyes színművészek tehetsége eszközli, se az akarat heve, csak hosszú, mindennapi munka és igen szakavatott vezetés. – A Vigszínház ujságának megnézésétől a lapok egybehangzó tudósítása fölmentett. A németek vendégszereplése és egyebek megbosszúlják magukat. Rendes előadások alkalmával a közönség vagy kedvetlen, vagy elmarad. Rendes előadásokon értsd a fűszer nélkülieket.
Nem tudom, hányadán vagyunk a Lipótvárosban a pornográfiával. Nekünk úgy tetszik, napja leáldozóban. Egészen bizonyos, hogy ha még nem vagyunk ott előbb-utóbb oda érünk, mert a pornográfia lényéhez tartozik, hogy önliczitáló és ez a művelet sem mehet a végtelenig.
Említésreméltó e tekintetben, hogy Reinhardt Hoffmannsthal siralmas Casanova-vígjátéka után, melyet azelőtt mutatott be, most ugyancsak Hoffmannsthal Jedermann-miniszteriumát játszotta a halál ő fenségének saját személyében való borzalmas megjelenésével. Az olasz vándorló-kereskedő, ha holmijáért tizszeres árt kért és végre megelégszik az igazi egyszeri árral mentségül azt mondja: Si proba. Az ember megpróbálja. Reinhardt is megpróbálja. A vigjátékcziklus vidámabb és becsületes. A csizmadia mint kisérletet Szigetitől, melyet nem nézhettük meg, mellőzve, három estéről számolhatunk be, összesen négy darabról, mert az egyik estén két darabot adtak: Pathelin mestert és A bizalmatlant. Azután volt A nők az alkotmányban Tóth Kálmántól és Sok hűhó semmiért Shakespeare-től. Az első helyen említett két darabhoz Hevesi Sándor mondott fényes bevezetést, melyben főleg a Commedia del’arte-műfajt ismertette a közönséggel.
Szigeti József darabját Váradi Antal vezette be azzal a kedves közvetlenséggel és a személyes emlékek melegségével, melylyel csak a magyar színészetnek ez a nagyszerű krónikása rendelkezik, ámbár Ábrányi Emil Tóth Kálmánról szólva, vetekedett vele a hang egyszerűségében és bensőségében. Ábrányi is negyven évnél hosszabb idő óta jelen volt minden jelentős színházi eseménynél és a poéta bámuló szemével nézte, a művész fogékonyságával élvezte őket.
Ezek a conference-ok valóban fényesen beváltak. Rákosi Jenő, Beöthy Zsolt, Sebestyén Károly és Ruttkay György, Hevesi, Váradi, Ábrányi, csupa sajátos hang, nyelv, fölfogás, sajátosságokban mindegyik értékes, kedves ráadás a drámai élvezetre. Shakespeare darabját e sorok írója vezette be. Az összes conference-okat közölta a Budapesti Hírlap. Valamennyi est között ujság és különösség dolgában a legérdekesebb az volt, melyen Pathelin mestert és A bizalmatlant láttuk. Minkét előadást Hevesi Sándor nagy szakértelemmel és szeretettel rendezte, bevezette, ő tőle származik Pathelin fordítása (megjelent a Magyar Könyvárban) és A bizalmatlannak szövege. Pathelin mestert eddig nem láttuk a színpadon, Bécsben meg is bukott, nálunk nagy hatást tett.
Ha vidámságát nézem, akkor bohózat a javából, ha a személyeket figyelem, akkor kitünően megfigyelt típusokat ismerek meg, ha a kompozicziót vizsgálom, elsőrendű drámai tehetség jelenik meg előttem. Az az ismeretlen szerző, ki e munkát a XV. század második felében írta, nagyszerűen tudott mulatni, személyeivel labdázni és a közönséget mulattatni. Még újabb volt a Bizalmatlan, egy példánya a Commedia del’arte-nek a XVIII. századból. A C. d. A. tulajdonkép nem egyéb, mint rögtönzött dráma, melynek alaprajza, vázlata adva van, de szöveget maguk a szinészek rögtönzik. Ennek a szövegét Lessing közli az Entwürfe ungedruckter Lustspiele des italienischen Theaters a Theatr. Bibl. IV. Stückben 1758, (Hempel-féle kiadás XI. 1. 795 1. ) ezen a czímen Le défiant három felvonásban Ch. An. Coypel-től; először játszották 1718. jul. 10.
Lessing franczia forrásokból merített, a mint általában csak a Párisban játszott ilynemű daraboknak tervrajzait adja. A Mercur közölte őket, azután a Histoire des Théátres de Paris stb. végül ki is osztották őket röpke lapra nyomtatva a közönségnek, mint pl. most a Magyar szinpad közli a „szövegeket.” Magát a darabot Ch. A. Coypel szerzette, a király „első festője” a párisi festészeti- és szobrász akadémiának igazgatója, szabad óráiban szinműiró, a franczia és drámai tervezetek készítője az olasz színpad számára.
A szöveg, melyet Lessing közöl két lap, ebből kellett Hevesinek a szöveget készítenie, mert hiszem, hogy a szöveggel még szabadabban bántak és bánnak, mint a klasszikusokéval, valószinűnek tartom. Miért respektálnák ép ezt a szöveget, mikor az értékesebbel is szabad prédaként bánnak? A Comm. d. A. életföltétele, hogy a karakterek meg legyenek állapítva, különben a szinész rögtönzésének nincsen kellő alapja. A Com. d. A. hosszú fejlődésnek lehet az eredménye, melynek folyamán állandó karaktermaszkok alakulnak ki; ezeket a közönség ismeri, meghatározott várakozásokat fűz hozzájuk és a szinész is tudja, mit kelljen mondania.
A czirkuszból ismerjük a dummer Augusztot, a ki ma is rögtönöz, Shakespeare előtt a clown is rögtönzött és rendesen semmi összefüggése sem volt magával a darabbal. A C. d. A. is ily állandó alakokkal dolgozott. Maga a bizalmatlan: Lelio; leánya Flaminia, ez a szerelmes naiva, Paulalon is fix alak, itt Lelio öccse. Mario a hű szerelmes, Violette a szobacziczus, Arlequin Lelio hunczut inasa, Scapin is inas, az is hunczut, Pierrot Scapin paraszt rokona (fehérre mázolt arczczal.) A legtöbb név hires szinész neve volt, ki az illető alakot megalkotta. Egészben az előadás igen érdekes volt, habár kifogások is tehetők. A C. d. A.-nak igazi rögtönzésnek kell lennie, a mihez nagy gyakorlat kell és a közönségnek is ráneveltsége. Hatalmas jókedv is kell hozzá, bohózatos lendület és a közönségnek az a magatartása, mely annyi, mintha maga is részt venne a játékban. Ebből persze sok hiányzott.
Minthogy nem igazi rögtönzés, annyi mint mai izléssel írt régi komédia, a mi koczkázatos vállalat. De a szinészek kitettek magukért és jó rokokkó tónusban játszottak, majdnem úgy, mint a porczellánbábuk, melyeket, drótokon mozgatnak. Főleg Gál Gyula volt stílszerű és kedves, Váradi Aranka pedig igazi porczellánbaba volt, mosolygó, kényes, ritmikus muzsikára tánczlépést lejtő. Nagy Ibolyka pompás Colombiát produkált, a többiek is igen jók voltak. Shakespeare Sok hűhó semmiért-je igen kedves fogadtatásra talált a Nemzeti Szinházban. Az a régi mese, hogy az ártatlan leányt elrágalmazzák vőlegénye előtt. a ki azután igazi renaissnace brutalitással az oltár előtt eltaszítja, mire a leány elájul, holt számba megy és később mikor ártatlansága kiderül, ujra megjelenik – a mai izlésnek keveset mond. Shakespeare kora rajongott az ilyenekért.
Nem igen tudom, miért nem szeretjük ezeket. Ma a névtelen levelek több bajt okoznak, mint az ártatlan olvasó – ha ugyan e tekintetben sok ártatlan van! – képzelné. Az ilyenek földerítéséhez ma is csodák vagy Sherlok Holmesek kellenek. A külömbség nem nagyon nagy. Szóval nem tudom, miért vagyunk oly hűvösek ezek iránt.
De a darabban van egy másik szerelmes pár: Bencze és Beatrix, a kik restellik szerelmüket, a nő szeméremből, a férfi henczegésből, ennélfogva rejtegetik, a szóharcz tüskés mezét öltik, folyton veszekednek, végül pedig, mihelyt lehet, levetik a mezt és átengedik magukat szerelmüknek.
Ez a rész oly bájos, kedves, finom, hogy a mai közönséget is, mint annyi mást előtte, elragadta. A clownok is kitesznek magukért és végül oly jó kedv terjed ele a nézőtéren, hogy akár bukfenczet hányhattunk volna, ha lehetett volna. A veszekedő párt Pethes és Paulay Erzsi elragadóan játszották. Gyönge és feltámadhatatlan darabnak bizonyúlt Tóth Kálmán műve: A nők az alkotmányban. A becsvágyó uriasszony, ki férjét képviselőség vállalására csábítja; iparlovagoknak felül, kik férjét behálózzák és majdnem tönkre teszik.; ki leányát ép az iparlovagokhoz akarja erőltetni és végül nagyobb károsodás nélkül kigyógyul elvakultáságból – rendkivül fakultnak tetszett, bár Rákosi Szidi nagy maesztriával játszotta.
Meglehet, hogy mi voltunk kisség fásultak az elvirágzott virág hervadt bájai iránt. Hiszen magunk se becsüljük túl a magyar képviselőt, mégis rosszúl esett, hogy a szerző oly térbe helyezte, melyből először a levegőt kiszivattyúzta, melyet azután minden oldalról elzárt, hogy valahogy a világ képe ne lássék benne. Levegő és perspektíva hiányzik ennek a darabnak. Kisfaludy Károly bizony óriás Tóth Kálmánhoz képest, habár a divat Kisfaludy idejében nekünk primitívebbnek tetszett. De ebben a primitivitásban igazi élet lüktet, Tóth Kálmán műve nagyon papirosszagú. |