Zempléni Árpád
DUNAPART
I.
Csöndes folyó, arany folyó,
Oh, bele veszni volna jó!
Fehér ködön arany sugárok
Vöröslő fénye rá szivárog.
Arany kagylókká reng a hullám.
Virgoncz halon, pöffeteg hullán.
Csöndes folyó, arany folyó.
Örökös ágynak volna jó.
Hol kedvtelen nap és bal-éj
Egy álomtalan álommá alél!...
Tüzes folyón a sülyedő nap
Távozva úszik mint a csónak.
Nyugatra, hol legbíborabb
A földi felhő, égi hab.
Megtépi párák fátyolát,
Bezúzza enyészet falát….
Oh szép halál! óh naplemente!
Izzó koporsó, fénykemencze.
Olvasztó tégely, napnyugat!
Falad hogy át meg át lyukadt!
S a vértől sávos láva-lé
Mikép özönlik,
Lüktetve hogy’ ömlik
Két hegy közül a folyamágy felé!...
Csöndes folyó, arany folyó!....
II.
Te érdes, éles kődarab,
Kit sziklaszálról tép a hab
És most a partra kihajít! Csak
Menj vízbe vissza, menj kavicsnak!
Itt nem maradhatsz, mondhatom,
Fonák csudának a napon.
Amott eveznek víg halak,
Azok után hajítalak-
Dobáljon száznyi alkalom.
Míg kisikulsz, kis kő-majom,
Míg annyi társad lereszel,
Érdességeidből le-szel,
És úr leszel,
Művelt leszel!
Kavics leszel!...
Feleki Sándor
ORVOS ÉS POÉTA
Más költő a víg mezőket
S az erdőket járja;
Szelíd napfény melengeti,
Virág nevet rája.
Reám pedig, akármerre
Fordítom is útam,
Csak virrasztó mécs világít
És beteg néz búsan.
Más költőnek madárdallal
Telik meg a lelke
S úgy zeng nótát, ahogy azt a
Madár énekelte.
Én pedig mást sohse hallok.
Csak szenvedőt sírni.
Hogy tudna hát az én lelkem
Víg dalokat írni?
Más költő, ha alkonyatra
Fordul majd az élet,
A multról mint virágos, szép
Álomról mesélhet.
Én mögöttem pedig nincs más,
Hogyha visszanézek,
Mint szenvedők nagy serege.
Sóhaj, kín enyészet
Nem is más a költészetem.
Csak sóhaj, bús álom.
De hogy így folyt az életem.
Azért mégse bánom.
Ha örömben és derűben
Szegény is maradtam:
A kiknek fájt itt az élet,
Örömet és reménységet
Ezereknek adtam.
