Tenni kell valamit

Elképzelhetetlen volt néhány évvel ezelőtt is, hogy valaha olyan pénzügyi és gazdasági viszonyok keletkezhessenek Magyarországon, mint amilyenek most zaklatják a lakosságot.

Sokféle csapás ért bennünket.
Keresztülgázoltunk ezernyi krizisen, sőt ezernyi katasztrófán, de a maihoz fogható kalamitásokról még csak sejtelme sem volt ennek az országnak soha.

A krizis keletkezésének okát világosan felismerni képtelenség.
Igaz, hogy tőkében sohasem voltunk gazdagok, de a termelőképességünk mindig olyan volt, hogy nyers terményekkel láttuk el Ausztriát, sőt más országokat is ugy, hogy a mi természetes helyzetünkből az következnék, hogy: habár nincs is itt a kapitális olyan bőségben, mint arra vágyakozunk, – szükséget mégse érezzünk. Kenyerünk, tejünk, vajunk, husunk van nekünk bőven, miért kell hát ebben a Kánaánban élelmiszerdrágaság miatt szükölködnünk?

Nem találunk erre a kérdésre kielégitő feleletet.
Bele kell nyugodnunk a jelentkező tényleges helyzetbe és mindenki a saját tüzhelyén kénytelen ma ezzel a helyzettel elszámolni.

Azoknak ellenben, akik az ország sorsát intézik, gondolni kell a jövőre.
Csak általános, az egész ország minden viszonyát felkaroló intézményekkel és rendelkezésekkel lehet megváltoztatni a mi türhetetlen, elviselhetetlen helyzetünket. Amikor odajutottunk már, hogy a kormány nem lépteti életbe az uj adótörvényt, mert a lakosság képtelen volna megfelelni az ezen törvénynyel reáháritott kötelességeknek, – ez oly fordulat már, melynél tanácstalanul megállani nem lehet.

Tenni kell valamit.
Segiteni kell az embereken, akik elakadtak utjokban, akik megbénultak foglalkozásukban. Tenni kell valamit, mert ha nem tudunk cselekedni, a szerencsétlenségeknek olyan lavinája fog gördülni végig ezen az országon, amilyen még nincs feljegyezve a világtörténelemben.

A háboru, a nemzeti megsemmisülés, a legnagyobb leveretés semmi ahhoz képest, hogy ha a műhelyekben, az üzletekben, a mezőgazdaságokban megszünik a munka; ha az emberek szükölködni kénytelenek, megszüntetik a fogyasztást, mely máris érezhetően a minimumokra redukálódott; nem táplálhatják munkarejüket, a végletekig kénytelenek fesziteni türelmüket, elcsigázott idegeiket.

Mindezeknek megtörténni nem szabad ebben az országban, melynek bőségesen van élelmiszere. Ez a helyzet parancsoló módon követel kivételes rendelkezéseket, kivételes törvényeket, ez a helyzet fenyegetőbb, kegyetlenebb a vérengzésnél, a háborunál, még a legborzalmasabb epidémiánál is.

Tenni kell valamit.
Segiteni kell az embereken. A családi tűzhelyek feloszlását megvárni, eltürni nem lehet; pedig ha tétlenül nézzük ezeket a viszonyokat, már nem kell sokáig várni, hogy ennek az országnak a lakossága a legvégzetesebb lejtőre jusson.

Ebben a szörnyü helyzetben rombol a szomszédságunkban a szerb hitványkodás.
Érezzük mindnyájan, hogy első dolgunk leszámolni ezzel a hitványkodással. A keleti kérdés megoldása igen rossz pillanatban kopogtatott Európa ablakán; de lehet, sőt valószinü, hogy éppen ennek az emberemlékezet óta vajudó kérdésnek a jelentkezése okozta azt a katasztrófális jellegü helyzetet, melyben minden ország vergődik, de mely más országokban még sem olyan elviselhetetlen, mint nálunk.

Nagyon valószinü, hogy a kapitalisok bevonása már évek óta történik.
A jegybankok is, meg a nagy pénzcsoportok is csendben igyekeztek megtölteni rezervoárjaikat, hogy a nemzetközi bonyodalmak megoldásának pillanatában anyagi erőkben ne szükölködjenek. Ugy kell lenni, hogy amikor mi nem is sejthettük, hogy Európa világháborura készül, a nagy financiérek tudták már, hogy fel kell készülniök.
Elvonták a tőkéket a közforgalomtól.
Ez bizonyos. És bizonyos az is, hogy abban a pillanatban, amikor a nemzetközi bonyodalmak rendezve lesznek – megnyitják a vsaszekrények fiókjait. Az anyagi erők megmozdulnak és ujra megindul a produktiv munka. Ez a remény táplál bennünket. A nemzetközi bonyodalmak befejezését várjuk.

Azt hisszük s bizonyára ugy is lesz, hogy ez a befejezés felszabadit bennünket a rettenetesen nyomott, feszült helyzetből.

Ezt várjuk; de beláthatatlan az időpont, hogy meddig kell még várakoznunk.
Az bizonyos, hogy ez az ország már sokáig nem birja a várakozást. Az bizonyos, hogy ha későn érkezik a megváltás, lehet, hogy már nem talál itt megváltani valót. Rettegünk a vérengzéstől, mindenesetre szeretnénk azt kikerülni; de ha a diplomáciai érintkezés még sokáig nyujtaná a megoldást, akkor magunk is azt mondjuk, hogy inkább hagyjuk abba a beszélgetést és cselekedjünk.

P. L.