|
A Nyugat leánya - Puccini operája
A Magyar Kir. Operaház bemutatta február 29-én.
Nem művészi, jó dráma módjára szükségszerűen, hanem egészen véletlenül jelenik meg valaki, a ki a gonosztevőt megmenti a népítélet végrehajtása alól: a nézőközönségre át kell ragadnia annak a hatásnak, a melyet a szinpadi védő tesz a maga közönségére, t. i. az a szép fiatal leány, a ki előbb elmondja, hogy szerelmese már megjavult és ezentúl tisztességes ember lesz.
Azután igazi női fogással, fejenként eszébe juttatja a primitiv lelkű népnek, hogy mi minden jót tett vele; tehát hadd viszonozzák most azzal, hogy visszaadják neki épségben vőlegényét….és csakugyan még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Láttunk már – inkább mondhatnók: apáink láttak – olyan operákat, a melyeknek egy-egy rabló a hőse: „Zampa”, „Fra Diavolo”, „A haramiák”, „Ernani”; a két utóbbinak zenéjét Verdi írta, s volt reá elég költői joga, mert a Schiller tragédiájából írt dalműnek legalább egyik hőse: Moor Károly, ép úgy, mint a Hugo Viktor „Hernani”-jának czímszereplője, csupa lelki nemesség, s csak szerencsételen sorsa juttatta borzalmas foglalkozásához.
Hanem a Belasco Dávid igazi amerikai drámájából olasz operaszöveggé dolgozott „La faneinlla del West” hőséről csak annyit tudunk, hogy hirhedt szeretőjét eltagadja igazi szerelmének tárgya előtt és azt vallja, hogy új, munkás életet akart kezdeni szerelme tisztító tüzében. Még egy rokonszenves vonása van: a bitó alatt nem gyáva.
De hát ennyi ponyvaregény-elem elég-e ahhoz, hogy érdemessé tegye őt műveltlelkű emberek rokonszenve számára? Alig hiszszük. Salvator Rosa, a legnagyobb művészek egyike, festett ugyan rablókat, de csak úgyszólván fűszer gyanánt, hogy halhatatlan abruzzói tájképeinek hitelét, hatásfokát fokozza. „A Nyugat leánya” szövegében sok a vadság, a brutalitás: a kaliforniai aranyásók szedett-vedett népe egy hamis kártyást összever és kirúg; a szerelmes seriff (biró) erőszakoskodik stb. De van egy pár kedves, poétikus jelenet; az olvasni szerető korcsmáros lány, Minnie, iskolává egyesíti törzsvendégeit, - a kik egyébiránt szintén mind szerelmesek belé, s ezért oly kezesek, - zsoltárt olvas nekik, ki is kérdezi őket: a szolgálatában álló rézbőrű pár meg bájos, sajátságos naivitással beszél jövőjéről. Lélekrajz szempontjából talán nem helyes, talán nagyon is gyors a „Dick Johnson” álnevű rabló és Minnie szerelmének fejlődése; a leleplezés után azonban annál szebben van festve a leány lelki harczra és diadalmas szerelemre.
A hatásvadászó darabban annyi a szenzáczió (a III., utolsó felvonásban még négy ló is vágtat), hogy a hallgató sokszor el is felejti a zenét. Nem is csoda, mert a mit zenének tartottunk a XX. század elejéig, s a mi Puccininak zenei dicsősége volt a „Manon Lescaut”-tól a „Pillangó kisasszony”-ig; szivből fakadó, áradó dallam – abból édeskevés van a „Nyugat leányá”-ban. A ma legnépszerűbb zeneköltőnek, az olaszok büszkeségének dallamforrása felszikkadt; lehet, hogy a vándorforrások módjára nemsokára újra elő fog buzogni….
A mi kevés dallam van az ujdonságban, annak felét már ismerjük, főleg a „Pillangó kisasszony”-ból, sőt a különös, néha bántó összhangok (vagy inkább: széthangzások) egy részét is. Vannak szép dallamcsirák, a melyeket Puccini csak ismételget, a nélkül, hogy egészséges dallammá fejlesztene; keringője egyetlen rövid dallam, a megtestesült közönségesség. Mégis mester Puccini; magyarán: nagy mester… Kitünően érti a mesterségét; a hangulatfestést első sorban, s főleg a hangszinek szebbnél-szebb és bámulatosan változatos alkalmazásával. Az operának (jellemző!) legelső hangja: dörrenés – bizonyára nem tartózhatik a „zenei szép” fogalom körébe; az ujdonság nagyrészt inkább fizikai és fiziologiai hatást tesz, semmint eszthétikait: azaz inkább csak az idegekre hat, mintsem hogy a szivet, a művészi szép vágyat, elégíti ki. Így, vagy úgy: az mostanában Puccininak mindegy, - végeredményül mégis nagy hatást tett, hála a már magában nagyhatású szövegnek is… Olaszországon kívül még nem adták a kontinense „A Nyugat leányá”-t; nem egy külföldi szinigazgató és szinházi ügynök eljött hozzánk, hogy az ujdonságnak szeme közé nézzen. Bizonyára meg is szerzik, de valószinű, hogy közönségük eszthétikusabb, magasabb mértékkel fogja mérni az új zenét és nem fogadja olyan elfogult lelkesedéssel, mint a mienk. Igaz, hogy nálunk maga a zeneszerző és egy milanói rendező: Clausetti, heteken át tanitotta az egész személyzetet, hogy ének, játék, stb. dolgában minden „kihozható” hatást valóban ki is hozzanak; az ő nagy sikerük így lett egyszersmind Kerner karnagy, Alszeghy rendező, Ujvári diszletfestő és Kéméndy jelmeztervező és az énekesek s a zenekar sikere egyaránt. A február 29-iki bemutató-előadás egyik érdekessége egy olasz énekművész volt: Borghesz Viglione, a ki olaszul is énekelte a sheriff jelentékeny szerepét; hirtelen kellett az ő segítségéhez fordulnunk, mert Takáts a próbák alatt beteggé lett. A vendég imponáló alak, szép és erőteljes hangú, a mellett igazi művésze az éneknek, de a szinjátszásnak is. A czímszerepben Szamosi Elza mintaszerű volt, kár; hogy hangja itt-ott kissé éles. A rablókapitányt Környey adta, énekben s játékban fényese. Rózsa S. Lajos, a jövőre Bécsbe készülő bariton, egy vándor lantos szerepét énekelte kiváló művészettel. Az indián pár: Kárpáth és Báder Dóra, meg a többi tizenhárom nehézszerepű énekes, mindent elkövetett a darab sikere és tehát külföldi pályafutása érdekében. Kereszty István. |