|
Az orosz udvari balett
Seherazáde bűbájait, Rimszki-Korszákov epekedő szláv ritmusait, Fokin Mihály tánczköltészetét, Bakszt Leó bizantin ornamenseit, Nizsinszki Vaszlav légies efebosz-alakját, mire ezek a sorok megjelennek, talán már lelkesedve, dadogva fogja magasztalni ez a könnyen hevülő Budapest.
Három év óta járják a külföld nagy városait és ilyen aránylag rövid idő alatt teljesen meghódították a művelt nyugatot. Páris, London, Berlin kritikusai szédülve, megbűvölve rebegték el az orosz balett dicséretét. Mámoros kritikák árasztották el a világsajtót. Ma már mint kortörténeti tényt lehet leczövekezni, hogy az orosz balett forradalmat csinált a táncz művészetében. Egész Európában fölszámolás alatt van a régi irány, a kurta balletszoknya, a „spiczczelés” és a katonai gyakorlatokra emlékeztető tablók rendszere. A párisi nagy opera egy moszkvai tánczművészt, Clustine nevűt bízott meg a balletje átszervezésével és az orosz Trouhanowa kisasszony ma a párisi primaballerina, nem pedig Aida Boni, vagy Zamboni kisasszony. Ezek a neves franczia tánczosnők most igyekeznek hozzásimulni az új ízlés új szelleméhez.
Páris ma az oroszok lába előtt hódol és a D’Annunzio franczia nyelvű szindarabjával az egyik fővonzóereje Rubinstein Ida orosz tánczosnő és mimika volt, ki a Szent Sebestyén vértanu szerepét alakította és oroszos akczentussal szavalta. A mikor tehát az orosz balletről irunk, a mely Bécsen át végre hozzánk is eljutott, úgy érezzük, mintha a huszadik század egy darabka kulturtörténetét írnók, a melyből nekünk magyaroknak is van okulni valónk. Oroszország igazán nincs messze tőlünk és sok tekintetben meglepően hasonlítanak a viszonyai a mieinkre. Míg nálunk a német kulturát akarták erőszakosan beoltani, addig Oroszországba Első Péter czár a franczia műveltséget igyekezett erőszakosan átplántálni. Az idegen növény valahogyan mégis gyökeret vert, de annyira teleszívta magát orosz hatással, hogy most már nemcsak nem idegen, hanem az anyját, a franczia kulturát is befolyásolja. Az oroszok voltakép visszaadják azt a kölcsönt, a mit a francziáktól kaptak. Még a balletjük is franczia eredetű és egy Pepita nevű tánczoshoz fűződik. A modern orosz balett tehát épenséggel nem szakítás a franczia és olasz hagyományokkal, hanem belőlük nőtt ki. Mindössze az történt, hogy a népies szláv zene és táncz, aztán a bizantin eredetű orosz művészet, valamint az ázsiai rokonság, az ősi tatár, cserkesz, kirgiz elemek fölfrissítették, exotikusan széppé és művészileg újjá teremtették lassankint a franczia eredetű orosz balletet. Nagyon kedvezett ennek a fejlődésnek az a kissé érzéki, vad és naiv tánczkultusz, a mely Oroszországba csábítja a világ minden részéből a tánczosnőket. Ott még vannak fölös rubelek, a melyek a női szépség és táncz oltárán áldoznak. A hóhideg takaró alatt, a hogy mi Oroszországot képzeljük, még üdén lobog a félig vad emberek ép érzékisége, a mely néha a Szanyin-féle furcsa tömegőrületben tör ki. Nemcsak ilyen belső, hanem külső körülmények is hozzájárultak az orosz ballet lángszerű hódításához. Abban a korban, a mely a bibliai Szalóme herczegnő hétfátylas tánczának a divatját érte meg, a melyben Duncan Isadora a görög vázák és a Tanagra-figurák tánczosnőit igyekezett föleleveníteni, a melyben mezitlábas tánczosnők járják a világ szinpadait és „szépség-esték” czímén valami hellénszerűen pogány test-kultusz nyugtalankodik, nem lehet csodálni, hogy a kor szelleme a balletre is kihatott, a mely már csak aféle közhely kezdett lenni a nagy operák műsorában, csak aféle czirkuszi mutatvány, divertissement. Egy lelkes kis művészcsoport valósította meg a reformot, a melyet korszakalkotónak lehet nevezni, még ha olyan lenge dologra is vonatkozik mint a balletszoknya. Talán ebben egy új kor ízlése nyilvánul meg, a mely a tánczot is átszellemiesiti és a régi akrobata mutatványok, a tánczlépések világában is.
A régi ballet a maga elfajulásában idáig zsugorodott, hogy voltakép nem volt más mint üres, lélektelen straffázs a primaballerina spiczczelése, entrechat-ja, pirouettejei, capriolái körül. Az új, orosz balletben minden egyes szereplő fontos tagja az ensemblenak, külön életet él és vele játszik a darabbal. Az új balletnek tehát a lényege az, hogy a mozdulataival és mimikájával ép olyan illuziót akar kelteni, mint a szinész. A zenés némajátékhoz, a szinjátszáshoz viszi közelebb a balletet. Érdekes, hogy hányféle eredeti és a maga nemében páratlan tehetség talált egymásra az orosz ballet újjáteremtésében: Ott van Fokin Mihály, a ki tánczmester, előtánczos és ballet-szövegíró ezermesteri személyében. Ott van Baszkt Leó, a ki a modern orosz festők és illusztrátorok izgatón érdekes csoportjából való és a ballet és a ballet díszleteit, jelmezeit állította egy új világ szolgálatába. Ott van Nizsinszki Vaszlav, a kit az orosz Vestrisnek neveznek a francziák, egy tüneményes tánczos, a kinek minden porczikája tánczra, ritmusra született és a ki karcsú férfitermetével a súlytalanság, a lebegés illuzióját tudja kelteni. Az orosz tánczosnőkról nem kell külön szólni. Már szinte közhely, hogy a legjobb tánczosnők Oroszországból kerülnek ki. A modern orosz tánczosnők nevét azóta megtanulta a világ. Rubinstein Ida, Trouhanova, Teodorova, Napierkovska, Karsavina Támár, Pavlova Anna, Geltzer Catharina tánczát ma már nem rubelekkel, hanem angol fontokkal, franczia louis d’orokkal és amerikai dollárokkal üzetik meg a világ különböző szinpadain. Szétrepültek a Gyágilev impreszárió-igazgató aranykalitkájából és Bécsbe, Budapestre nem jutott el közülük egy sem.
Vannak itt helyettük mások, a kik talán még tehetségesebbek és idővel még nevesebbek lesznek, mert az orosz tánczosnők szakadatlan vonala eddig még nem szünt meg és ezentúl még kevésbbé szünhetik meg.
Az orosz ballet 1909 májusában tűnt föl először Párisban a Chatelet szinházban. Akkor még nem voltak világhírűek, még csak a belső meggyőződés lángja hevítette Fokint és mint valami hadvezér sürgette a próbákon győzelemre a katonáit: Azóta bejárták már az öt világrészt és diadallal hordozták körül balletjeiket: A káprázatosan buja „Sheherazade”-t a melynek díszleteit az ezeregyéjből merítette Bakszt és zenéjét Rimszki-Korszakov. A biedermeier stilű „Carnaval”-t, a mely Schumann zenéjét és farsangi alakjai, Pierrot-t, Colombinát, Estrellát és mindenekfölött a Davids-bundlerből ismeretes Eusebiust, valamint Chianiná-t (a Shumann Klára poétikus arczképét) vitte szinpadra a Bakszt és Fokin egymást kiegészítő művészetével. A magyar közönség ezekből a koreografikus darabokból kap majd mutatóban néhányat és előreláthatólag meg is fogja szeretni őket. Zene, táncz, mimika, díszletek, jelmezek valami közös ritmuson épülnek föl ezekben a művekben, a melyek csak azért hatnak újnak, szokatlannak, minthogy már rég elszoktunk attól, hogy a balletben művészetet is keressünk. Szini Gyula |