Nagy szitakötő száll a légben,
Magasság csattogó csodája;
Madárhad ijedezve vijjog.
S riadva röppen a nyomába;
Nyugodtan úszva büszke útján
Két karcsú szárnya meg se lebben,
Mint fénysugár a virradatban,
Oly könnyen, halkan, s mind vigabban
Ott fönt jár már a fellegekben!

Hozsánna néked, szent merészség,
Te testet öltött ősi álom,
Föld bús rögéül égre törve
Ki új fényt nyujtasz e világon;
Teremtés titkát földre lopva
Az ember ime égre szárnyal,
E a földi por, a büszke senki
A mindenséget telezengi
Egy új szabadság himnuszával!

Hozsánna néked, szárnyas ember,
Te ringatódzó büszke gálya…
Mondd, milyen érzés zsong szivedbe
A szűz magasság óczeánja?
Hallod-e hangját Ikarusnak
Tünt ezredévek távolából? –
Mondd: kéjt vagy kínt fakaszt-e benned
Végzetes, titkos, bús szerelmed,
E szent, e földöntúli mámor?

Te porszem a nagy végtelenben,
Érzed-e ott fönt földi voltod?
Rettent-e mélység, fojt-e kétség,
Míg döngeted az égi boltot?
Vagy káprázattól ittasultan
Csak egy vágyad van: föl a porbul,
S ott fönt a felhők közelében
Istenülésed gyönyörében
Oh tán a könnyed is kicsordul?...

Mélázón nézve szárnyalásod,
Az én szemem, nézd, könnybe lábbad;
Szívemre mintha szent áhitat
Halk zsolozsmái hullanának;
Vértanúk hangja zeng a mélybül;
Csak föl a porbul! csak előre!
És látom ott fönn hősök árnyát,
Kik sírok virágit dobálják
A diadalmas jövendőkbe!

Oh minden, a mi szép e földön,
A sirhalmokról száll az égre;
És száz merészség porba hullhat;
Száz új vágy röppen a helyére;
Hogy álmuk teljesedve lássák,
S a csoda ott fönt a légben;
Ott leng a kéklő messzeségben,
Mint égre szálló halk imádság…

Sajó Sándor