Benelli elavult darabja

Az egyetlen ujdonság, melyről beszámolhatunk, Olaszországból jött hozzánk, mint telivér renaissance dráma, mely Olaszországban mégis mást jelent, mint egyebütt: honi múltat; élőbb, hagyományt, sok tekintetben igazi vérrokonságot.

És ama siker után ítélve, melylyel Benelli darabját hazájában fogadtak (ámbár a siker szó ma a legnagyobbat és a legalacsonyabbat jelentheti és számtalan közbenső fokozatot), ott a renaissance drámákat még nem unták meg végkép.

Mi a magyar díszruhát még valahogy elviseljük a színpadon, föltéve, hogy a párbeszéd kevésbbé kopott, mint a benne résztvevők díszruhái; a renaissance mentéket és a többit azonban mélységes gyanúval fogadjuk. Mert távol estünk belsőleg is a konvenczionális renaissancetól.

El nem képzelhető, mily közömbös nekünk az a dagadt önérzetü, minden alkalommal gyilkot villogtató renaissance férfi, a kit rugalmas lépesei szinte a plafonig röpítenek, miközben hangzatos verseket ropogtat, melyeknek nagy része értelmetlen zaj gyanánt röpül el fülünk mellett.

De nem kevésbbé nem forralja föl véremet az az „élveteg” ajkú, szemű, testű donna, a ki hosszú brokát sleppet hurczol maga után, de nem kevésbbé hoszszúra nyúlt metaforákat susog, hacsak szeretőjével el nem tűnik ama nehéz bársonyfüggönyök mögött, melyek ellenállásánál semmivel sem nagyobb a szerelmes donna tartózkodása.

Senki nem tudott úgy gyönyörködni ebben a légkörben, mint Viktor Hugó, senkinek a rímei nem pompásabbak, mint az övéi, senkinek a víziói nem grandiózusabbak, és ki tudja ma rímeit, vízióit a színpadon elviselni? Maguk a francziák sem. Van egy renaíssance-dráma, talán egyetlen egy, melyet várunk, de nem a szabóműhelytől, a renaissance igazi életérzésének drámáját, csakhogy mind a mai napig nem írták meg.

Benelli jól ismerte a renaissance-dráma szirtjeit és örvényéit és nagy raftinement-nal el akarja őket kerülni. Azaz nem akar lemondani a tőrről és egyéb hozzá tartozó kosztüm-darabokról, nem a vérrel festett szerelmi éjszakákról, a hangzatots versekről, de elfogadhatóvá akarja tenni és ez sikerül neki. Egy érdekes karakterrajzot ád, egyetlen egyet, a többi mind sablonos sablon; egyetlen egy új jelenetet ír, a többi mind a lomtárból és lomtárba való, de az az egy karakter és az az egy jelenet elfogadhatóvá teszi a darabot.

Nem teszi jóvá, de kimenti a renaissance drámák rettenetes limbusából. Az az egy karakterrajz Gianetto Malespinié, ellentéte a rendes rernaissance alakoknak, alattomos, gyáva, gyönge testű, mérhetetlen étvágyú, irigy, kegyetlen, állat; speczialitása: hogy ámbár gyáva, keresi a veszélyt. Oly hisztériás, oly dekadens, hogy még a nőt sem bírja élvezni, ha életével nem játszik. Ha minden pillanatban erőszakos halál érheti, akkor tud erőszakos életet élni.

Tulajdonkép: pathológiai eset. Legjobb volna ily alakot a klinikán vagy kalitkában mutogatni. Más ember mámorában, vagy hatalmas ereje tudatában, vagy könnyelműen, vagy kötelességérzetből, vagy halálmegvetésből száll szembe a veszélylyel, ő gyávaságból. Reszketni kell éreznie magát, hogy élhessen. Olyan, mint a vásott gyermek, ki játszik a ketrecében levő vadállattal, noha jól tudja, hogy a vadállat megkarmolhatja, sőt ép ezért.

Beteges vágygyal vonzódik a veszély felé. Semmi önérzete, semmi becsülete nincsen. Ha bántják, zsebre vágja a bántalmat és úgy megszokja a bántalmakat, hogy szinte hiányukat érzi, fájlalja; ha békében hagyják. Az aljasságban talál kéjeket, melyeket inyencz módjára szürcsől. Túltesz azon az úron, a kit ellenfele a legválogatottabb titulusokkal traktál, tolvajnak, akasztófavirágnak, börtönhabituének nevez és a kinek csak egy szava van mindenre; hadd legyek.

Ez az alak nemcsak renaissance-beli, hanem élő, minden korból való, és a renaissance-ban, melyben az ellenkező tulajdonságokat becsülik, nagyszerű reliefje támad, fekete rajz, arany alapon. Benelli ezzel az emberrel fölfegyverkezve, mindent el tud fogadtatni velünk, mint a jó szakács a banális ételt is valami pikáns járulékkal ízletessé tudja tenni.

Nem mondom, hogy Benelli rajza kifogástalan, de érdekes és eredeti. Nem tudom, hogy igazi renaissance alak-e, de torkig vagyok a renaissance-szal és elfogadom azt az alakot, már truczczból is. Nem hiszem, hogy ilyen emberből jó drámai főalakot lehessen csinálni, de érdekessé tehet drámát.

Gianettóval ilyenek történnek. Szeret egy a kurtizánt, Ginevrát; mihelyt ezt észreveszik a Chiaramantessi fiúk, Neri és Gabriello: Neri az idősbik, a hatalmas, az erőszakos, a gazdag, a vérbéli renaissance-alak, elveszi tőle, Gianettót meg zsákba gyömöszöli, az Arnóban megmártatja, kicsit meg is szurkálja, azután ellöki.

Gianetto meg nevet, tréfálkozik, ez az ő védekező rendszere. Persze bosszút forral, de rettenetesen fél, hátha nem sikerül, a mi persze nem tartja vissza. Kigondolja a következőt. Egy lakomára meg vannak híva, ő és az előbb említett hosszú nevű erőszakosok. Ez a gúnyvacsora, cena delle beffe, a megcsúfolások vacsorája. Ott az erőszakosok csúful bánnak vele, ő meg évelődik velük, szurkálja, ugratja őket, főleg Nerit, a ki esztelenül erős, dühös és oly buta, hogy Gianetto mindenre kaphatja.

Hja, ilyenek a renaissance-osok, ha szükséges! Szóval Gianetto azzal bősziti a maga bikáját, hogy hát mégse merne oda meg oda elmenni, a hol a firenzei nemesek mulatnak és velük kikötni. Mit, mondja Neri, hogy én nem merek oda elmenni! Adjatok pánczélt és lándzsát. Az kéznél van. (Azt hiszem, az eredetiben nem lándzsa van, hanem kasza, azaz Neri a halál maskaráját ölti, hogy remegjenek tőle.) Neri elrohan.

Gianetto egy fürge lábú hirnököt előre küld, hogy terjessze, Neri megőrült. Így várjak Nerit és mihelyt megjelenik, lefogják, megkötözik. Gianetto pedig boldogan Ginevrához oson. Neri ugyan kiszabadítja magát egyizben, de újra elfogják és úgy megkötözik, hogy nem bír mozdulni. Így látják őt a harmadik fölvonásban, valami börtönfélében, és ez az az eredeti jelenet, melyről fent szólottam.

Neri széles karosszékben, kézen-lábon megkötözve. Gianetto csúfolja. A doktor meg akarja gyógyítani és módszere, mely ér annyit, mint más, az, hogy lelkifurdalást akar e vad szívben kelteni. E végből Nerivel szembeállítja áldozatait. Egy férjet, a kit fölszarvazott Nőket, a kiket elcsábított. Egy nőt, a ki szereti, de a kire nem hederített. Elképzelhetők Neri végtelen dühösségét, melyet még el is kell nyomnia, különben még inkább hiszik, hogy őrült.

Brutális, de hatásos jelenet. Teatralis, de mint ilyen, a javából való, és nem közönséges. Végül az a harmadik leány, a kinek szerelmét nem viszonozta és a ki most is szereti, megérteti vele, hogy legjobb lesz, ha szelíd őrültséget tettet, akkor majd ő, a leány, kikéri, hogy otthon ápolhassa. Ezt Neri valahogy megérti és elég jól megcsinálja. Gianetto - aki, nem tudni hogyan, miért, föltétlenül rendelkezik Nerivel, a mi elég csodálatos, mert épenséggel nem előkelő, nagy úr, de hát a könyvbeli renaissance ködében nincsenek éles körvonalak és minden lehetséges. 

Gianetto sejti, tudja, hogy Neri nem őrült meg igazán, csak színleli a szelíd tébolyt, mégis szabadon bocsáttatja, hogy az a leány magával vihesse. Neri, mihelyt szabadnak érzi magát, szeretné torkon ragadni Gianettót, de nem lehet az őrök miatt. Gianetto meg odakiáltja neki, vaczogó fogakkal a falhoz lapulva, mintha árnyékká akarna válni, hogy ha meg akarja őt találni, éjjel Ginevra ágyában lesz.

Furcsa egy torreador ez a Gianetto, de a közönség annyira szereti a bikaviadalokat, hogy ebben a formában is elfogadja a torreador küzdelmét. Gianetto valóban ott van éjjel Ginevra „ágyas házában” de nem épen Ginevra ágyában. Oda, abba az ágyba, Neri öcscsét, Gabariellót csalta, a ki szintén szereti Ginevrát és szívesen fogadja Gianettónak azt a szívességét, hogy Ginevrát egy éjszakára átengedi neki.

Egyébként a dráma író gondosan titkolja előttünk, hogyan csinálta Gianetto ezt a dolgát, csak az eredménynyel ismertet meg bennünket. Neri jő, beoson Ginevra hálószobájába, megöli azt a férfit, a kit abban az ágyban talál, diadalittasan a véres renaissance-tőrrel kijö és ott látja maga előtt – Gianettót. Mi ez? Rámered, Gianetto megszólal. Remegve, mint a nyárfalevél, megmondja neki, hogy bent abban az ágyban tulajdon öcscse feküdt.

Mi lesz most? Nem fog-e Neri Gianettóra rohanni és egy hatalmas kézmozdulattal belefojtani a leheletet? Lehet! De hiszen épen ez kell Gianettónak. Neri nem ő rá rohan, hanem visszafut a hálószobába és megtörten jő ki. Úgy látszik, most igazán megőrült. Gianetto fölkiált: Már nincs több ereje, vagy ilyesfélét. Vége.

Nem nagyon értékes mű. Neri, Ginevra, stb. nem érdekelnek bennünket, különben is csupa báb. Gianetto érdekes, akár renaissance alak, akár nem az talán inkább modern neuraszténiás olasz ifjú, valami mazochista, vagy ilyesféle, perverzus, ocsmány, utálatos. Mégis művészi szempontból megformált alak. Atelier-vázlat. Jó speczimenje a modern olasz művészetnek, mely ép úgy keresi az apartizmust, mint a franczia vagy német művészet.

Az apartizmus Olaszországban természetesen: perverzitás és kegyetlenkedés. A megkötözött Neri kínzása kellemesen csiklandozhatja az olasz idegeket. Kis nuditások, erotikusságok persze nem hiányozhatnak. A második fölvonás ezeknek van szentelve. Reggel ugyanis Ginevra fölfedezi, hogy nem Nerivel töltötte az éjszakát, hanem Gianettóval, a mi épületes beszédek füzésére ád kívánatos alkalmat.

A jó szakács nem felejt el semmi fűszert. A jó Magyar Színház pedig igen fogékony lévén eme fűszerek iránt, a jelenetet kosztümtelenséggel néhányszor aláhúzza. A renaissance is meztelen volt, az igaz, de máskép. Szemérem nélkül való volt, de nem szemérmetlen. Azonban az erotikumnak az a nagy kiváltsága van a modern színpadon és a modern drámában, hogy mindig, mindenütt és mindenhová kopogás nélkül nyithat be. A meztelenség minden korban korszerű.

A darab két főszerepét Kürthy és Törzs játszotta. Kürthy újra bebizonyította, hogy tehetséges színész; igaz, hogy nagyon dühöngött és nagyon korlátolt volt de erről az alak tehet, nem ő. Ő csak nem enyhített semmit a mi veszedelmes is lett volna.

Tessék  Benellivel pörölni. Kürthy csak nem volt elég előkelő, szuverén. Törzs az alak betegességét macskaszerűségét dekadens voltát igen meggyőzően ábrázolta. Csak a verset nem domborította ki ritmikailag. Ha vers, akkor legyen Vers, mert különben minek vers? Mind a színészek titkolták a vers versvoltát. A fordítás szépen hangzott.