A tiszavirág

A tiszavirág vagy kérész egyik legősibb rovar a földön. A harmadkorból eredő borostyánban, a mely az akkori fenyők megkeményedett aranyos gyantája, gyakran látni egy-egy ősrégi tiszavirág karcsu alakját, a melyet hajdanában a fogékony gyanta körülfogott és örök időkre kriptába zárt.

Ez az ősrégi rovar egypár évig (3-4 évig) lárvaállapotban él a vizben, s ez idő alatt levélalaku kopoltyuival lélekzik, melyek hátsó testének gyürüin vannak. A kifejlett rovar még egyszer megvedlik utoljára, s azután nem eszik többé már semmit és csak egy napig él, s ez alatt az egy nap alatt szaporodik …

Tikkadt augusztusi éjszaka van. A hold ki-kivillan a felhők mögül s rávilágit a sötétlő folyóvizre. Egyszerre csak halkan, kisértetiesen parányi, finom kis alakok kelnek ki a habokból. Oly finomak és átlátszók, mintha testük a sápadt, szintelen éjszakai fényesség ragyogásából lenne szőve. Eleinte csak néhány szállong a tikkasztó párázatban, majd egyre többen lesznek. Milliók, sőt milliárdok libegnek a folyó tükrén. Ezüstös szárnyacskák ragyognak, lengenek gyöngyházból való fátyolhoz hasonlatosan. Egybeforrasztott felhővé tömörülnek, s a mint a holdfény rájuk süt, a sötét vizek mintha önnönfényüket sugároznák. És ez a felhő egyre terjed, szélesedik, ellepi keresztben az egész folyót, majd kiárad a partra, hol a füzfák álmodoznak.

Ez a felhő a tiszavirág ragyogó lepkéiből verődik össze, a szaporodás viharában, mely egész létüknek koronája, életük utolsó stádiuma. Az ezüstös szinben tánczoló kis állatok mindegyike hosszu időt élt már át ; mint rut, falánk állat két-három évig tenyészett a folyó iszapjában. Vad, kiméletlen rabló volt s a legszivósabb erélylyel harczolt napról-napra azért, hogy fennmaradjon, mint egyén, s végül megélje ezt a szép napot.

Mindig abban a veszedelemben forgott, hogy őt magát is megeszik, vagy hogy éhen hal. De nagy erőfeszitéssel keresztültörte magát mégis minden akadályon és fenmaradt, még elérte az élet teljességének, kialakulásának a tetőpontját. És most egyszerre, ezen a tikkasztó augusztusi éjszakán, este kilencz óra tájban, egészen uj formában, csodásan átalakulva támad fel, hogy végrehajtsa a feladatot, mely életének végczélja. Testét, mely az álczaformában a mély, vizi élethez alkalmazkodott, gyors vedlések átváltoztatják azzá a kristálytiszta karcsu alakká, a mely most a holdsugárban fürödve, mint folyékony ezüst sziporkázik a vizek tetején.

És az uj lény gyönge, szárnyas testén már nincsenek alkalmas rágószerszámok sem. A zsákmányolásnak vége. Táplálékra nincs többé szüksége. A czél most immár nem az egyén fentartása, hanem a fajfentartás, és a tündér átlátszó testén uj szervek támadnak a régiek helyett : a szaporodás és a fajfentartás czéljaira.

A pehelykönnyü, szárnyas lények rajai egyre bomlanak, kavarognak a holdfényben és hófelhőként csapnak ki a partra is. Ha ember téved arra, egy pillanat alatt ugy körülveszik és elboritják, hogy csak bajjal tud köztük utat törni. Aztán lefelé kavarog a raj, mint a hervadt falomb, mikor lesodorja az ágról az őszi szél. A nőstény ledobta megtermékenyitett petéit a vizbe és meghal, mint áldozat. Valamivel távolabb összeroskad a him is. És két órával később vége a nagyszerü tündérjátéknak. A hullámokon fehér holttestek milliárdjai uszkálnak, a melyekből ünnepi lakomát csapnak a folyó kis halai. A megtermékenyitett peték pedig a vizben uj álczákká alakulnak át s évek multán elkövetkezik az ő számukra is a feltámadás és a lakodalmi mámor, a mely halállal végződik.