Modern koldusok

- Pesti különlegesség –
Minden világvárosnak megvan a maga koldusspecialitása. A ragyogó tollu Dickens regényei nyomán és személyes tapasztalatokból is ismerjük a londoni koldusokat, a londoni Whitechapel városrész szennyvirágait. Ezek – ha ugyan a nyomornak az élősdijei között rangfokozatokat lehet megállapítani – a legszánandóbbak ebben a – „szakmá”-ban. Ismerjük a párisi külvárosok lebujainak és csatornáinak lakóit, azt a koldusnépet, amelynek őse egykoron belesüvöltötte éhségét a francia forradalom kezdődő orkánjába. A koldusságnak ez az ismerete átvezet bennünket a visszataszitó sajátságokban bővelkedő olajivó olasz koldusok jellegzetes csoportjain Gorkij Maxim és Tolsztojnak pálinkába fuló nyomorultjaihoz, átvezet azokon a közbeeső állomásokon, amelyek színes képekkel győznek meg bennünket arról, hogy semmi sem olyan sok ezen a világon, mint a szegény ember.

Így, mint minden világvárosnak, Budapestnek is megvannak a maga koldus specialitásai, mert a szegény emberek – bármily közös is legyen a szegénységük – nem csak nemzetek szerint, hanem városok szerint is elütnek egymástól. Ott, ahol a város polgárai szegényadót fizetnek, a magisztrátus gondoskodik a maga szegényeiről és voltaképen koldus, precizebben kolduló nincsen Budapesten. De csak papiron, mert a kéregetők igen tekintélyes brigádja nyujtja naponta kezét embertársai felé és nyiltan-titokban, ahogyan lehet, megszerzik maguknak a szánalom filléreit.

Ha a pesti koldust specializálni lehet, akkor megállapíthatjuk, hogy az a nagy bohém vonás, amely ezt a hirtelen támadt és kicicomázott pakfonvilágvárost jellemzi, feltalálható koldusainkban is. Minden, kéregetésre való jogosultságuk mellett is bizonyos tagadhatatlan bonhómiával kezelik üzletüket, mert nekik a koldulás üzlet – még pedig kitünő üzlet.

Hosszu és intenziv megfigyelés kell hozzá, de megérdemli a fáradtságot annak megállapítása, hogy Pesten koldusnak lenni igen kitünő üzletet jelent s onnan magyarázható meg, hogy sok koldus inkább maga vállalkozik a szegénysége „enyhitésére” semmint a közigazgatásra bizza magát. Türelmes megfigyeléseim és tapasztalataim javarészét egy nyugalomba vonult koldusnak köszönhetem, akinek a főváros környékén kis háza van és hátralevő napjait kényelmes visszavonultságban tölti el.

Nemrégiben fölkerestem a koldulás derék bajnokát, aki többek között a következőket mondotta el:
- Budapesten háromféle koldusfajta létezik. Ugymint alkalmi, amatőr és hivatásos. Az alkalmi koldusok javát a kórházból, fogházból kikerült szerencsétlenek és hirtelen kereset nélkül maradt elhagyatottak szoltgáltatják. Meg lehet őket ismerni bátortalan restelkedésükről, gyáva huzódozásukról, de főleg arról, hogy sokat beszélnek.

A hivatásos koldus néma jelbeszéde abból áll, hogy kinyujtja a tenyerét. Az alkalmi koldus mentegetőzik, a szerencsétlenségéről beszél, amely koldulásra kényszeriti. Gyáva magaviselete okozza azt, hogy a megszólítottban idegenkedő érzelmeket szül és elkergeti maga mellől.

A második csoport az amatőr-koldusok csoportja. Léhütők, iszákosak, dolgozni nem akarók kisérleteznek időnként a szánalom fölkeltésével. Mi „szakemberek” felismerjük őket arról, hogy szokatlan helyeket keresnek ki maguknak ezek az álkoldusok, akikből hiányzik a türelem s rövid balsiker után vagy csekély eredmények elérésével elkotródnak a hivatásosak terrénumáról.

A hivatásos koldus: nyugodt filozófus, aki az arcismének a híve és nagy lélektani ismereteket szed össze pályája kifejtése közben. A koldus ismeri azokat a forgalmas helyeket, ahol sürün hull a fillér. Tudja kiket kell megszólitania s kiknek elegendő a kéznek bágyadt kinyujtása s a hálálkodó mormogás megismétlése.

Vannak koldusok – különösen templomok s forgalmas utcasarkok körül, - akiknek hihetetlen jövedelmük van. Egy „valamire való” pesti koldus megkeres naponta 3-20 koronát is. Később, amikor már jól meg az üzlet, a mindennapi koldulást lefokozza a hétnek bizonyos napjaira. Majd, ha megszedi magát, visszavonul. Mert a koldus tud takarékoskodni.

Ismerek Pesten, meg a környékén három krájzlerost, akik a koldulásból szerezték meg az alaptőkéjüket, viszont mások háztulajdonosok. Sőt vannak, akikről abban a házban, ahol laknak nem is tudják, hogy mivel foglalkoznak voltaképen. Hogy csak néhány példát említsek: van itt egy öreg templomi koldus, aki a külvárosban háziur, emellé stájgerol is s amikor valamelyik lakója irgalmát kéri, hogy ne emelje már annyira a házbért, hát kereken és ridegen elutasítja. Bizony, ha valamikor a társadalom is olyan rideg lett volna vele szemben, most aligha lenne abban a helyzetben, hogy – stájgerolhasson.

Hogy egy másik érdekes példát említsek: volt Budán egy szegény koldusasszony, akinek olyan jól jövedelmezett az üzlete, hogy Pesten minden vasárnap eljárt a két lányával a kávéházba! Az egyiknek hozományt is adott, amikor férjhez ment. Persze Pesten a Ferencvárosi házban,, ahol a mama és leányai laktak, senki sem tudta, hogy miből telik kávéházra.

A könnyelműbb fajtából is említek egyet. Azt a féllábu ujságárus koldust, aki féllába dacára pompásan járta a csárdást a ligetben. Amikor már kitáncolta magát és a pénze elfogyott, visszamegy megszokott helyére, ujságjait árulni. A közönség szánakozóan tekint a „féllábu” ujságárusra s az ujság árán felül még egy-két fillért külön is juttat neki….