Ő Nagysága ugyan boszankodik. Az előadás a bemondott időnél is későbben kezdődött – már háromnegyedtizenegy – és hiába néz most a szinház előcsarnokban százfelé is: férj uram sehol. Bizonyára elfeledkezett megint a kávéházi zöld asztalnál valamelyik subkontra bemondásában. Ő nagysága tehát mérgesen a ruhatárhoz siet s elhatározza, hogy egyedül megy haza. Szerencsére nem lakik messzire. Épp a bundát akarja magára venni, mikor egyszerre csak odaugrik egy fess fiatal ember. A szószoros érelmében kikapja kezéből a kabátot, de ugyanakkor ellenállhatatlan édes hangon mondja:
- Szabad segitenem?!
Őnagysága megengedi. Az ifju felsegiti bundáját.
Ezután az udvarias fiatalember megemelte egy kicsit a kalapját „jó éjszakát!” mondott és szinte sietve eltünt.
Ő nagysága most még jobban boszankodott. Szikrázó haragja teljes erejével támadt a férjének, aki szerencsétlenségére épp most toppant be a szinházba. A férj és feleség párbeszédeit, miután azok a magas szinvonalon ezuttal nagyon alul maradtak, nem reprodukáljuk. Elég az hozzá, hogy ő nagysága netán bekövetkezendő elcsábíttatásáért a férjt tette felelőssé.
- De drágám – mentegetőzött a férj – én jókor jöttem. Nézzük csak meg óráinkat. Talán nem egyeznek?!
Ebbe még belement az asszony és meg akarta nézni az óráját. De csak akarta, mert az óra a drága hosszu arany deréklánccal együtt eltünt. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon.
A házi perpatvarnak erre vége szakadt, sőt a házaspár most már teljes egyetértéssel bevágta magát egy bérkocsiba s a főkapitányságra robogtak, ahol a jegyzőkönyvet egy pár perc alatt felvették.
- Nem emlékszik semmi gyanusra, nagysád, - kérdezte a tisztviselő – például a ruhatárnál, a tolongásban szóval a közelében nem akadt valaki, aki gyanusan viselkedett?
Az asszony a fejéhez kapott.
Csak nem az az udvarias, finom gavallér? És elmondta a ruhatári ártatlan históriát. A tisztviselő nem szólt semmit, csak intett egy detektívjének, aki kiment és nemsokára egy csomó fényképpel megrakodva jött vissza.
Ha ugy tetszik, nagysád, kikeresheti ezek közül a ruhatári szeladon fényképét… Mi az? Már meg is van. Igen a hires Blitzer Tóni az. Furfangos férfiu, nagyszerü kézügyességgel. Leszedi észrevétlenül az emberről még a ruháját is. Elsőrendü zsebtolvaj talentum és tele van ötletekkel. Ő alapitotta az „udvarias” zsebtolvajok iskoláját. Szinházakban, hangversenyeken, lóversenyeken vannak ezek otthon. Elegánsak és hódítók, folyton gavalléroskodában utaznak s közbe broche, bouton láthatatlanná válik… Hjaj finomodik az egész világ, finomodik a tolvaj is! Sőt veszedelmesen udvariasak.
Néha nagyon udvariasak a – vasuti pénztár előtt. Az emberek összetömörülnek egy-egy jegykiadópénztár előtt s van hát türelmetlenség, tolongás. Mindig biztos pedig, hogy a legkésőbb érkezőknek legsietősebb a dolguk, azoknak leghamarább indul a vonatja. Megkérik tehát a pénztárhoz közelebb állókat…
Kérem váltsa meg az én jegyemet is. II. osztály gyors Nagyvárad. Itt a pénz!
- Nagyon szivesen! – válaszolta legutóbb feltünően sokszor egy hirtelen szőke fiatalember. – Csak tessék megvárni! Tényleg hamar végzett, odanyomta a jegyet és maga is sietve tovább ment. Az utas pedig beszállt és csak a vonaton vette észre, hogy a jegye nem Nagyváradig, hanem Nagykátáig szólt. Volt káromkodás otthon pedig dühös irogatás egyenesen a főkapitányságnak cimezve. Mind több és több feljelentés érkezett be, míg végre az udvarias jegyváltót lefülelték a detektivek. Facér mesterlegény volt, ki néhány hétig jól élt „udvariasságból”.