Jurátusok tanyája

A mi a pesti ifjúság életében volt a múlt század negyvenes éveiben a Pilvax, az volt öt-hat évtizeden át Pozsonyban a Hollinger-kávéház. Találkozások, összejövetelek, tűntetések, viták rendezésére való alkalmasság egyfelől, másfelől pedig üdítő és izgató szórakozások számára való institutum, melynek falai közé akkor vonult be az igazi élet, mikor megkezdődtek a diéták tanácskozásai.

Az országgyűlési diéták révén évről-évre megjelent ugyanis Pozsonyban mintegy ezer kardos ifjú: ezek voltak a jurátusok. Velük özönlött a hírös koronázó városba a megyék, szabad királyi városok követőinek serege, ezeknek családjai, aztán a színészek, színtársulatok, bűvészek, de feltünt e tarka társaságban egy új típus is, a kor szegénylegénye és prófétája, a költő, a ki a maga eszméinek szintén ezen a piaczon keresett publikumot.

Csokonai Vitéz Mihály gyalogszerrel ideirányozta lépteit a múlt század utolsó tizedében Dietai muzsájának megindítása czéljából. És innen tüzelte a hazafiakat ellenállásra, kulturára és az irodalom pártolására, mert magyar embernek diéták idején Pozsony volt a világ közepe.

És ennek a világnak a maga belső területén ismét volt egy közepe, hova minden összefutott, honnan minden mozgalom, agitáczió, kaland és vállalkozás kiindult s a hol a nap minden órájában a dietai magyar társadalom elemeiből mindig és mindenkor találhatók voltak állandó jelenlevők.

Ez a nevezetes hely pedig nem más volt, mint a Hollinger-kávéház. Lisznyay Kálmán nemrég felfedezett írói hagyatékának különböző adatai és feljegyzései teszik most aktuálissá a Hollingerre való emlékezést.  Az 1843-iki diéta a nemzeti reform-munka nagy reményével kezdődött. Ekkor már Pozsonyban is volt politikai hírlap, de a pesti lapok is érdeklődtek a tanácskozások folyása iránt.

A melyik csak tehette, tudósítót küldött Pozsonyba, a tudósító pedig, a mikor csak tehette, hazafias kötelességének tartotta a Hollinger-kávéházat felkeresni. Petőfin kívül Lisznyay Kálmán, Vachott Sándor, Vahot Imre, Kuthy Lajos, Degré Alajos is Pozsonyban voltak ekkor az írók közül.

Petőfi a Fekete társulatánál színészkedett, de mellékesen országgyűlési tudósításokat is másolt a Hollingerben, ívenként 25 krajczárért, felváltva jobb- és balkezével, hogy gyorsabban menjen a munka. Egy napon a Dunaparton Pest felől érkező hajó utasait szemlélve, feltűnt előtte egy csinosan öltözött, sűrűen zsinórozott mentéjű, hatalmas sarkantyús nyalka legény, a ki épen a Huszár Károly nógrádi követ málháinak kiváltásával bajoskodott. Egyenesen feléje tartott:

- Nem de Lisznyay Kálmán Ön?
- Az vagyok!
- A költő?
- Igen!
- Én Petőfi Sán...
Többet nem szólhatott, mert a másik pillanatban Lisznyay már megölelte, össze-vissza csókolta és a Huszár Károly málháinak hátrahagyásával czipelte Petőfit egyenesen a Zöldfába. Itt először is más ruhát adott neki, aztán ellátta pénzzel s mikor szépen kistafirozta vitte magával egyenesen a Hollingerbe.

- Petőfi Sándor barátunk, a ki az Athenaeumban is irt már néhány fájó verset!
így mutatta be ismerőseinek.

A további ismeretség aztán gyorsan ment. Egyedül Kuthy Lajosnak arrogáns, arisztokratikus modorát nem tudta Petőfi elviselni, de annál igazabb barátot talált Lisznyayban és Vachott Sándorban, kik Pozsonyból való elutazását is lehetővé tették.

Ebben az időben Kossuth „Pesti Hírlap” jának politikai riportere Vahot Imre volt, ki a diéta folyamán rendes tudósításukban referált a rendek tanácskozásairól. Vahot azonban nem elégedett meg a riportokkal, hanem a Hollingerben folyó kártyázások és tivornyaélet ellen is czikket írt, még pediglen „villámszóró” czikket, a mi nagy riadalmat keltett a jurátusok körében.

El is határozták, hogy mihelyt még egyszer beteszi a lábát a kávéházba, ünnepélyesen kidobják. Vahot azt ajánlotta ugyanis a jurátusoknak, hogy olvassanak hazai és külföldi könyveket, járjanak kávéház helyett inkább önképzőkörbe, tanuljanak, olvassanak - és más eféléket.

- Kidobjuk! - ez volt Vahot tanácsaira az egyhangú felelet.
Mikor aztán Vahot a figyelmeztetések ellenére is megjelent a Hollingerben, a kártyaasztalok mellől egyszerre felemelkedtek a jurátusok és in corpore kiáltották:

- Ez az a hunczut újságíró! Dobjuk ki! Ki vele!
Egy ifjú meg is ragadta, de ekkor közbe lépett egy hatalmas termetű jurátus és csöndet intett:
- Micsoda? - mondotta. - Egy magyar írót megtámadni, a miért meg merte mondani az igazát. Vissza! A kórus azonban újra megszólalt:
- Ki vele? Mind a kettőt dobjuk ki!

Csakhogy erre már nem volt idő, mert a jurátus a zajongók elébe állott és visszatartotta a tömeget. Az egyik kártyaasztal előtt álló játékosra mutatva pedig, így kiabált:
- Látjátok azon az asztalon azt a sok aranyat. Ezt a sok banknótát mind ez a hamis játékos lopta ki a zsebünkből. Ezt dobjátok ki!

És jó példát mutatva, belemarkolt az asztalon levő pénzcsomóba, mire a vesztesek követték példáját, a szökni akaró sipistát pedig a körülállók háromszor egymásután kidobták olyanformán, hogy egyik rész az ajtón kívül, a kidobott hamis játékost visszadobta, mire a bennlevők újra kidobták és a harmadik kidobás után szabadjára engedték.

A zajos élet azonban nem szűnt meg ezután sem a Hollingerben, sőt olyan állandóvá és nevezetessé vált, hogy a bécsi lapokban is megemlékeztek róla. A kávéház belső életére legjellemzőbb mégis az a tudósítás, melyet a „Pesti Divatlap” tudósítója közölt 1847 végén a Hollingerben folyó életről. Ime az érdekes fotográfia:

„Van itt Pozsonyban, - kezdi a tudósító - egy bizonyos társalgási estély, mely oly zajosan gyakoroltatik, hogy a ki kívülről hallja, legalább is azt hiszi, hogy egy részeg csoport verekedik. Egy bőrrel bevont tekeasztalnál, mellyen több égő gyertya növeszti rőfös hamvait, ül magas karszéken egy komoly férfiú, vörös parókával fején s aranygyűrűkkel ujjain, előtte egy gyomros persely, vörös pénzhalmokkal körülkerítve, egyik kezében fekete zacskó, másikban hosszúra csinált facsésze: az asztal körül barátságos vegyületben szorongó csoport, mindenféle népből, mely a komoly férfi szavára nagy vigyázattal rakja táblájára üvegcserepeit.

A férfiú mondja: „sorsszám”, mire számos mulattató visszhang felel, és csend következik. És kijön végre a quater-nószám: „ Ötvenöt- fünf unf fünfzig!” – „ Da hier!” -kiáltja egy örömittas hang. – „Nem igaz!” Kohlmark, ki a zsidóval, újra tovább!” rivallja a tömeg; és elkezdődik a zsivaj, mígnem a trónuson ülő férfiú „jól van!” szava lecsillapítja a vad torkokat s a jámbor zsidó örömreszketve nyújtja horpadt kalapját a vörös pénznek.

És ez estély nem egyéb, mint ama híres pozsoni lutri és a komoly férfiú nem más, mint a játéknak tulajdonosa, a híres Miska bácsi, ki e szabadalomért nagy adót fizet sz. k. Pozsony városának: és e játék történik a Hollingerben, esti hatórakor mindennap és minden évben, a városi hatóság becses tudtával és nyilvánosan és szemtelenül. - Hogy mi történik még egyéb a Hollingerben, a feletti szomorúságokat olvasóink iránti kíméletből, bús szívünk mélyébe rejtjük.”

Íme, így folyt a víg élet a pozsonyi Pilvaxban évtizedeken át, miközben egyik erkölcsbíró a másik után mennydörögte mázsás átkait a romlásnak indult erkölcsökre. Csakhogy ez az ifjúság, mely békés napjait háborúnak is beillő riadalmak és zajosságok nélkül talán el sem tudta képzelni, hirtelen megkomolyodott és emberré vált az idők komolyra való fordulásával.

A negyvenes évek hírhedt pozsonyi és pesti tüntetéseit, a megyefőnökök, pecsovicsok ellen való ostromokat mind ő rendezte s a márczius 15-iki események szóba sem jöhettek volna az ő közreműködése nélkül. A rendi alkotmány megszűnésével Pozsonyban semmi keresnivalója nem volt többé a jurátusnak.

A híres szervezetet az új viszonyok lassanként átalakították, lassanként a név is kiment használatból, viselői pedig beállottak az újonnan alakított honvédcsapatokba és karddal, fegyverrel szolgálták a szabadság ügyét. Ekkor szűnt meg igazában a Hollinger-kávéház is, vagyis ekkor vedlett át spiszbürgerek tanyájává, nagyszabású csatazajban és juratus vigalmakban eltöltött viharos esztendők után.