Lévay József ünnepe

Boldog öregkor: úgyszólván egymagában maradni fenn egy nagy históriai korszak szereplői közül, nyolczvanhat évvel, teljes testi-lelki egészségben, frissen buzogó munkakedvvel, a fiatalabb nemzedék tiszteletétől környezve. Az öregség minden szépsége, az öregség terhes bajai nélkül: ennél többet nem kivánhat magának egy munkás férfikor jutalmául senkisem s csak a sors különös kegyeltjeinek jut ki ennyi is az áldásból.

Lévay Józsefnek teljes mértékben kijutott mindez s tetejébe még egy nyájas szavú, kedves társalkodót is adott melléje jó sorsa: a Múzsát, a ki a mily szives kisérője volt ifjú- és gyermekkora minden viszontagságának, ép oly hiven marad oldalán öregségében is, hogy lesimítsa homlokáról a nyolczvanhat év redőit.

Így találta miskolczi egyszerű magányában a magyar költészet ősz patriárkáját, Lévay Józsefet az a kedves, meleg ünnep, melyet a Kisfaludy-Társaság rendezett tiszteletére. A ki majd egy emberéleten át mindig pontosan lejött Budapestre a Társaság ünnepeire, annak most a Társaság adta vissza a látogatást, a mikor betöltötte tagságának ötvenedik évét.

Lévay József mindig is kegyeltje volt a sorsnak. Nem mintha nem érte volna őt semmi abból a szenvedésből, a mi az emberre ezen földi pályán ki van róva, hanem mert megadatott neki a harmonikus, csapásokba belenyugodni s örömöket élvezni tudó lélek zavartalan nyugalma. Fiatal korában ő is keresztül ment mindazon a viszontagságokon, melyeknek a maga nemzedékének minden valamirevaló fiatal embere ki volt téve.

Még a negyvenes évek mozgalmaiban került az irodalmi s a közélet sodrába s a szabadságharczot Szemere Bertalan oldalán, mint a belügyminiszterium tisztviselője élte végig. Mint szegénysorsú földművesek fiának, neki is meg kellett küzdenie a kezdő iró elé tornyosuló akadályokkal, a melyek akkor, az ötvenes években, a politikai elnyomás és a szükös viszonyok közt még súlyosabbak voltak, mint ma.

Ő a maga egyszerű, nyugodt módján törte meg a maga útját; tanulmánynyal, munkával, a korabeli fiatal költök lármás versengéséből félreállva. Már ekkor is feltünt higgadt szerénységével, belső harmóniájával, melylyel viselkedésének nyugodtsága is egyezett, s mértéktartó izlésével.

Tehetségén kívül, melyet korán felismertek és elismertek, ennek is része volt abba, hogy bele jutott abba az irói körbe, a mely az akkori magyar irodalom legnagyobbjaiból alakult s melynek hallgatólagosan elismert feje Arany János, harczosa Gyulai Pál volt s a melynek döntő szerep jutott a magyar irodalom irányitásában.

Személyes barátság s a költő törekvések hasonlósága legközelebb Tompához juttatta; költészete Tompáéhoz mutat legtöbb hasonlóságot s a visszaemlékezés óráiban, ha ifjúságának társaira került a szó, Tompa Mihályról szólott a legmelegebb hangon.  Olyan korban töltötte ifjúságát és férfikora elejét, a melyben pusztán kortársnak lenni is dicsőség s ő e mellett mindig ott állott ama kor legjobbjai mellett.

Nem volt harczos szellem, mint Gyulai, oly sokoldalú sem volt, mint Szász Károly s így szereplése nem vert oly széles hullámgyűrűket az irodalomban, mint e kortársaié és barátaié. De költői munkájában ugyanazt a szellemet fejezte ki, mint ők s ha kellett, helyt tudott állni a maga igazáért.

Egyik meggyökereztetője volt annak a hagyománynak, a mely Petőfiből és Aranyból kiindulva uralkodó szerepre jutott a XIX. század második felének egész magyar irodalmában s a mely épen, mert ily erös hagyománynyá lett, mint a magyar költői szellem egyedüli lehetséges nyilvánulása élt a kortársak tudatában s a maga idejében csakugyan teljesen meg is felelt a magyarság vezető elemei életmódjának, gondolat és érzéskörének.

Lévay csak a lira terén vett részt ennek a hagyománynak megalapozásában. Lirájnak épen abban volt az ereje, hatása és népszerűsége, hogy hiven fejezte ki az akkori művelt magyar emberek többségének lelki életét. Ragaszkodás a vidékhez, melyben gyermekkorát és ifjúságát töltötte, a természet idilli képein való melancholikus elmerengés, szenvedélyek és az élettel szemben támasztott kivánalmak dolgában fegyelmezett önmérséklet, melynek alapelve a horatiusi arany középút, öntudatos és önérzetes hazafiság, a mely tartózkodik a lármás, szónoki frázisoktól, szerelemben bizonyos szemérmetes tartózkodás, a mely egyfelől ugyan kevés hangúvá, de másfelől erősen férfiassá teszi a szerelmi lirát.

A magyar vidéki élet szemléleti köréből vett képek, – ezek azok az elemek, a melyekből Lévay költészetének anyaga össze van téve s a melyek népszerüvé tették, mert a korabeli magyar életből fakadtak s azt fejezték ki, a mi a korabeli magyar intelligenczia nagy többségének lelkében öntudatosan vagy öntudatlanul benne élt.

A formában, a kifejezés módjaiban egyszerű nyugodtság, minden szertelenségtől, geniális nagyzolástól való tartózkodás, férfias őszinteség ennek a tárgykör és formák dolgában nem épen gazdag, de nemes és előkelő lirának a fő jellemvonásai. S Lévaynak élete is olyan volt, mint költészete: egyszerű, nyugodt és munkás. Mint tanár, mint egy virágzó vármegye tisztviselője, majd közigazgatásának feje, mindenütt hiven betöltötte tisztjét.

Élete végső szakaszában lirája egy új elemmel gazdagodott, olyan elemmel, mely az irodalmakban, különösen a lirában a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az aggkor sajátos költészete ez, a melyben a költő mind jobban elvesztve a jelennel való kapcsolatokat, a múltba fordítja vissza szemét s a visszaemlékezés melancholiájával telik el.

Lévay költészetének ez a része is derült és nyájas, olyan, mint egy a lenyugvó naptól még egyszerre, meleg sugárral bevilágított juniusi este, a mikor már harmatosan kezdik lezárni szirmaikat a kert virágai s a bokrokban szól a madárének, a mikor minden mutatja már az éjszaka közellétét, de mindenen ott ragyog még búcsúzkodva a nappal öröme. Gyulaival együtt olyan teljességben nyilvánul ez az öregkori lira Lévay költészetében, mint talán sehol másutt.

Lévay jól takarékoskodott élete adományaival: megőrizte a normális emberi életet túlhaladó korban is minden kincsét. A mai gyorsan élő kor embere előtt szinte csodaszámba megy ez a mindvégig megmaradt harmónikus termékenység, az életerőnek ez a kimeríthetetlen buzgása olyan életkorban, a melynek mind órája már Isten különös ajándéka.

Az ilyen élet s az ilyen öregkor méltó az ünneplésre. Mi is hozzá akarunk járulni az ünnephez a magunk üdvözletével: Lévay Józsefben legrégibb költő-munkatársunkat ünnepeljük, a kinek költői pályája jelentékeny része lapunkban folyt le s a ki máig is megőrizte lapunk iránt mindenkor oly kedves szeretetét és hűségét.
Schöpflin Aladár