|
A hazugság erény?
A néhai jó Labiche valamelyik vigjátékában van egy alak, a ki mindent tud, vagy így is irhatjuk: sok mindent nem tud, de semmit oly kevéssé, mint – igazat mondani. Hazudik, hazudik, hol okkal, hol egészen ok nélkül, de mindig hazudik. Mindenki ismeri ezt a tulajdonságát már ügyet se vetnek a szavára, de a leány, a kinek udvarol és a kit bánt imádójának ez a megrögzött szokása, egyszer mégis szemrehányást tesz neki. – Mondja, az Isten szerelmére, miért hazudik örökké? A mire az ifjú megfogja a leány kezét és így felel: – Erre a kérdésére, kedves Louise, egyszerűen így felelhetnék: Hazudok, mert a kegyes sors megáldott azzal a képességgel, hogy – tudjak hazudni. Ne ránczolja össze a homlokát! Én senkinek rólam való véleményével nem törődöm, de a magáéval igen. Azt igenis akarom, hogy maga becsüljön engem és ne nézze hibámnak vagy épen jellemtelenségnek azt, a mi az erényem. – Nem a hazugság az erény, hanem a képesség. Minden képesség erény, ha jó a szándék, a mely a szolgálatába fogja. Ha valakinek, Louise, akkor magának tudnia kell, hogy én jó fiú vagyok. Olyan, a ki szeret örömet okozni az embereknek. Érdekelnek a dolgaik, tehát kiváncsi természet vagyok. Már pedig kiváncsinak és jónak lenni: ez örökös forrása a tragikus helyzeteknek, mert a mit az élet mutat az embernek, az többször rosz, mint örvendetes. Mindig megmondani az igazat, ez kegyetlen mesterség, egyszerűen elhallgatni, ez a legjobb esetben is közömbösség. Kivánja talán, hogy kegyetlen vagy közömbös legyek? …
Nem. Én nem akarok és nem tudok lenni se az egyik, se a másik. És ha más jót nem adhatok az embernek, adok hazugságot és higyje el, hogy a lelkükben hálásak érte. Én tőlem nem hallanak soha mást, mint jót és kellemeset. Hazugság? … Nos, igen. De nem nagyobb gyönyörűség-e egy jóleső hazugságot hallani, mint egy csúnya és fájdalmas igazságot? … És ha nekem gyönyörűségem az, hogy hazudok, gonosz gyönyörűség-e a tudat, hogy valakinek egy-egy perczét megédesítettük vagy a fájdalmát elódáztuk? … Az embereknek szükségük van a hazugságokra, különben nem azokat hurczolták volna máglyára, a kik a nagy igazságokat hirdették…
… Hogy mennyi az abszolút igazság ebben a tételben, ne keressük. Furcsa dolog lenne vitatkozni az igazságról – a hazugság apostolával. De ez az alak a notórius hazug, aligha lehetett volna a szinpadi irodalomban oly gyakorivá, sőt el lehet mondani, oly vonzóvá, a milyenné valóban lett, ha semmi helytálló nem lenne egyik példányának itt idézett fejtegetésében. De ki merné tagadni, hogy a kellemes hazugság, az ügyes hazugság, a szép hazugság vonzza, érdekli, gyönyörködteti, sőt lelkesíti is az embereket. Szeretik és ragaszkodnak hozzá akkor is, a mikor már, sőt akkor is, ha eleve tisztába vannak vele, hogy – hazugság. Fantázia, illuzió, ábránd, mind gyöngyös selyemköntösök, a melyekbe ezt az eredendő szükségleti érzését öltözteti az ember, hogy formája legyen a tiszteletének.
Ebben a mesterségben félelmetes nagyhatalomnak bizonyult mind a két viaskodó ellenfél. Csak a Szahara közelsége magyarázhatja, hogy ennyi temérdek port tudnak hinteni a világ szemébe. Miért? Melyiknek van haszna belőle? Mit segít a hazugságoknak ez a tömege akár Caneva generálison, akár Enver bégen? Hogy haza hazudnak, ez érthető. Viktor Emánuelnek is, Mehemed szultánnak is szüksége van a nép boldog lelkesedésére, a győzelem mámorára. De miért hazudnak – önzetlenül? Miért ott is, a hol szorongó anyák nem lesnek hírt katona fiúkról? A magyarázat egyszerű, sőt – kettős. Nem juthat több igazság azoknak, a kiknek – kevesebb közük van hozzá, mint azoknak, a kiket sokkal mélyebben érdekel. És semmi se fölöslegesebb vagy hálátlanabb dolog, mint az igazat mondani ott, a hol az igazság nem tudása nem árt, a hazugság pedig jól esik. Az orosz-japán háború idején történt, hogy egy úr valóságos extázissal magasztal egy lapocskát: - Ez a legkitünőbb ujság a világon! Mást nem is veszek a kezembe. Ez mindennap elsülyeszt nekem legalább három orosz csatahajót!
Egy háborúban mindenki részt vesz, ha nem is fegyverrel, de az érdeklődésével és az érzésével. A ki a törökért lelkesedik, az soha se fogja elhinni a római jelentéseket, de megesküszik minden konstantinápolyi távirat igazára; a kit az olaszok pártjára húz a szive, az a római táviratot veszi szentirásnak és a török győzelmek hirein mosolyog hitetlenül. Így azután mindenki megőrzi a kritikai éleslátását is és megkapja azt is, a mit akar. Mindenesetre könnyebben, mint Viktor Emánuel … |