Művészeink műtermében

A Vasárnapi Újság már régibb idő óta, de különösen az utóbbi években, a mikor valamelyik képzőművészünk egy-egy nagyobb alkotáson dolgozott, képekkel illusztrált czikkekben ismertette meg olvasóival ezeket az új alkotásokat. Lapunk e czikkeit mindig szívesen fogadták, a mit annak tulajdonítunk, hogy az utóbbi években nemcsak képzőművészetünk fejlődött nagyot, hanem fokozódott közönségünknek is a művészet iránti érdeklődése, szeretete és finomult az ízlése.

Ha csak az egy évtizeddel korábbi állapotokat nézzük a művészet terén, látjuk, hogy akkor évente bizony még nyolcz-tíz képzőművészeti kiállítást sem bírt el Budapest, holott ma harmicz-negyvennek is megvan a látogató és a vásárló közönsége. Eljutottunk oda, hogy úgyszólván szükségletté vált a művészet. Az ország legszegényebb vidékein is egymásután emelkednek a szobrok nagyjainknak, valódi művészi díszt nyernek temetőink, templomaink, középületeink, sőt lassan-lassan a magánosok is eredeti alkotásokkal ékesítik föl házuk, lakásuk falait, teszik széppé, kedvessé otthonukat.

A külföldi silány művészi termékek kezdenek mindinkább kiszorulni és bizony nincs rá szükség, hogy művészetért idegenbe menjünk. Hatalmas, nagy és erős ma a magyar művészek tábora. Meszsze a haza határain túl az ő táboruk aratja a legtöbb dicsőséget nemzetünknek. Nem egyszer hozta el már haza magyar művész a pálmát a sok évszázados művészi múlttal biró nemzetek világversenyéről.

Közönségünk nagy része azonban alig-alig ismeri még képzőművészeinket, holott tudjuk, szeretné ismerni és tudjuk jól azt is, hogy a művészeknek és a közönségnek az ismerkedése mily intenziven mozdítja elő a művészet fejlődését és terjedését. A külföldi művészek ezért hetenkint egyszer szívesen fogadják az érdeklődőket műtermükben.

Nálunk még idő kell hozzá, hogy az atelierlátogatások szokássá váljanak; de a „Vasárnapi Ujság” addig is, mint a multban, a jövőben is, itt-ott készséggel fogja megismertetni a közönséggel egy-egy jelesebb művészünket műtermét és alkotásait. Jelenleg az egyik készülő legnagyobb alkotás Kossuth budapesti szobra és azért eszel és ennek alkotójával foglalkozunk.

Évekkel ezelőtt történt, a mikor Kassán a honvédszobrot leplezték le. Egy szőke, göndörfürtű, csupaszképű fiatal ember erőlködött, hogy a kordonon át bejuthasson az ünnep színhelyére. A rendőrök nem engedték, hiába mondotta nékik, hogy ő a szobor egyik alkotója és hogy neki mindenesetre ott kell lennie a leleplezésnél.

Azt hitték, hogy a fiatal ember füllent és már-már „hatóság elleni erőszak” - és a „hatóság félrevezetése”-ért le akarták tartóztatni, a mikor valamelyik tisztviselő szabadította ki, a rendőrök nagy ámulatára, kényelmetlen helyzetéből az akkor már országos nevű Horvay Jánost. Országos nevű művész volt már akkor, ma pedig talán ö a legboldogabb szobrászunk, hisz ő csinálja Budapestnek a Kossuth-szobrát.

Hogy ebbe a szoborba belegyúrhassa mindazt a fönséges, varázslatos eszmét, a mit ki kell fejeznie, pompás műtermet építtetett magának. Budának a legkiesebb fekvésű pontján, a Városmajor fölött, a Rózsadomb nyugati lejtőjén, egészen szabadon áll az atelierja, nagy kiterjedésű, virágos, gyümölcsfás kertben. Hikisch Rezső építette s tulajdonképpen két részből áll. A műteremből, a melynek bejárója a Svábhegy felé nyílik és a lakásrészből, a melynek ablakai a távolban hömpölygő Dunára tekintenek és a honnan elragadóan szép kép tárul a néző elé.

Horvay is inkább ezt mutogatja a látogatónak, mint a műtermét. A teremtő bizony nagyobbat, szebbet alkotott minden művészi alkotásnál. Aztán meg szerény, szűkszavú ember is, a maga dolgairól egyáltalán nem beszél. Harapófogóval kell kiszedni belőle a biográfiáját, a míg gyönyörködünk az isteni panorámában. Nagyon nehezen tudjuk meg tőle, hogy 1873-ban, Pécsett született és hogy innen 10 éves korában a bécsi akadémiára került Hellmerhez, majd Zumbuschhoz.

Bécsből hazajött és országos pályázaton elnyerte a czeglédi Kossuth-szobrot. Kossuth-szobrot csinált még Békéscsabának, Pécsnek és ugyanő csinálta Pécs Zsolnay-szobrát is. Szamovolszky Ödönnel, a Szabadságharcz-Emlék egyik alkotójával mintázták együtt gróf Andrássy Dénesné rozsnyói szobrát és a kassai honvédszobrot. A genfi Kálvin-szoborra hirdetett nemzetközi pályázaton 72 művész közül harmadik díjat nyert és szűkebb pályázatra szólították föl.

A budapesti Kossuth-szoborra hirdetett pályázaton ő nyerte el az első díjat s a főváros őt bízta meg a szobor elkészítésével. A műteremben, gipszbe öntve már készen áll a szobor két csoportja és a márványba faragásra várnak. Kossuth alakjának a megmintázása előtt egy kissé pihenni, erőt akar gyűjteni a művész, s addig más munkákon dolgozgat. Kossuthot úgy akarja megmintázni, mint a magyar nép megváltóját; misztikus látományként állítja elénk, hisz már nincs közöttünk, de él és élni fog időtlen időkig minden magyar lelkében, szívében.

Állig drapériába burkolja alakját és csak a fejét, kifejezéssel teli arczát mintázza meg. A parlament palotájának a kapuja előtt tizennégy méter magasságból fogja ez az arcz figyelmeztetni a magyart a haza iránti tiszteletre és szeretetre. Magának Kossuth alakjának a posztamense mellé kerül jobbról és balról a két csoport, a melyekben ott állanak Kossuthnak nagy kortársai, a kiknek egy volt a gondolatuk az övével, a kiknek együtt dobogott a szívük az ő szívével.

Az első felelős magyar minisztérium tagjai ők. Mindannyiuk korhű ruhát visel és mindeniknek az arczán ott tükröződik a lángoló hazaszeretet és a kétségbeesés sötét borúja a haza sorsa iránt. A Jobboldali csoportban Esterházy, Klauzál, Eötvös és Széchenyi, a baloldaliban pedig Batthyány, Szemere, Deák és Mészáros állanak.

Kifejezésteljesebben Kossuth szobrát Horvay semmivel sem dekorálhatta volna jobban, mint azoknak a nagyoknak az alakjaival, a kik Kossuthnak munkatársai voltak. Így a szobor apotheozisa lesz Magyarország újjászületése korának, maga lesz a márványba faragott hazaszeretet. Kossuth alakja után a szobor hátsó oldalát díszítő reliefeket mintázza meg a művész, a melyek a szabadságharczból vett jeleneteket fognák megörökíteni.

Három-négy esztendő múlva teljesen készen lesz nagy föladatával. Jelenleg Bakonyi generális síremlékén dolgozik. Hiven fejezi ki azt a szeretetet, a melylyel a szegedvidéki legények viseltettek a generális iránt, a kiről még ma is ha beszélnek, „Bakonyi apánk”-nak hívják. Egy a katonaságtól visszatért honvéd áll meg a generális sírja fölött. Fejét még honvédcsákó födi, de már fölvette az otthoni ruháját. Hálája és kegyelete jeléül mélyen hajtja meg lobogóját és kérges kezeit imára kulcsolja.
Lecskó János.