Huszadik század - történelem jelenidőben

A világért se akarunk beleszólni abba a problémába, hogy Fedák Sári elragadta-e a párisiakat a magyar nótázásával és a csárdás-tánczával, vagy pedig nem ragadta el őket. Mi ezt is elhiszszük, hogy nagyon tetszett a francziáknak, azt is elhiszszük, hogy nem nagyon tetszett. Párisban se mindenkinek egy a gusztusa. Bizonyosan voltak a nézőtéren, a kik tapsoltak és voltok, a kik nem tapsoltak.

Az egyik tudósító behunyta a szemét és csak a tapsot hallotta, a másik bedugta a fülét és csak a nem tapsolókat látta. Mindig onnan a legnehezebb a hiteles igazságot megtudni, a hol nagyon sok volt a tanu, mert a mint nincs két tojás a világon, a mely szakasztott egyforma lenne, két tanú sincs, a ki ugyanazt a dolgot hajszálig egyformán látta volna.

De kiveszünk a legbiztosabb jelenvolt vallomásából, magának a primadonnának egy napilapba beszámoló leveléből egy passzust, nem azért, hogy polemizáljunk vele. De azért, mert biztosan tudjuk, hogy egy csomó embert sziven suhintott vele. Azt mondja ebben a passzusban a primadonna, hogy a magyar dal nem kell a francziának. Nem tetszik neki és soha se fog tetszeni akkor se, ha maga Blaha Lujza énekelné.

Ismételjük a világért se akarunk polemizálni. Respektálunk minden őszinte véleményt. A francziákét is, a Fedák Sáriét is és természetesen azokét is, a kik tamáskodnak benne, hogy a Lehár Ferencz nótafája teremné a legigazibb magyar muzsikát. De egyszerűen fölvetjük a kérdést; valóban olyan fájdalmas, megalázó vagy röstelleni való lenne-e az, ha tételes igazság a primadonnának kétségtelenül jóhiszemű, de minden esetre szubjektiv véleménye?

Le kell-e horgasztani a fejünket és agyon kell-e ütni a nótás kedvünket, ha a mi dalunk csakugyan nem oly szerencsés, hogy a franczia lélek is fölgyuladjon, megmámorosodjék elandalodjon tőle? Megszünt-e a magyar zene szépnek, a magyar táncz kecsesnek lenni, ha a franczia izlés a hang és a mozgás más formáit kívánja is a maga kedve kifejezésének és köntösének? Megcsökkenti-e ez a szépértékét annak, a mit mi gyönyörűséggel élvezünk és van-e joga a mi nemzeti hiúságunknak ahhoz, hogy ezen megsértődjék?

Egy faj, egy nemzet potentátum. Egy teljes egyéniség jogait élvezi, a mi azt jelenti, hogy joga van magát, a saját egyéniségét a legkülönbnek és legtökéletesebbnek érezni. Az olasz nyelv bizonyára dallamosabb, mint a cseh. De egyetlen egy cseh poéta se fogja a versei dallamosságát úgy keresni, hogy - olaszul énekeljen. Neki és azoknak, a kiknek dalol, a maga nyelve lesz a legcsengőbb, a leglágyabb, a leghajlékonyabb és legmuzsikásabb, természetesen minden igény nélkül arra, hogy az - olaszok is így érezzenek.

Mi szeretjük a franczia muzsikát, a mint hogy szeretjük a bécsi keringőt és kéjjel élveztük néhány esztendőn át a ritmikus, de példátlanul száraz és tartalmatlan angol zenét is. Az izlésünknek ezen a sokoldalúságán vagy nagy befogadó-képességén nincs mit röstelkednünk, de épenséggel nincs jogunk zokon venni azt se, ha alkalom adtán ráeszmélünk, hogy ezen a területen nincsen - recziproczitás. A mint nekünk jogunk van az élvező képességünk legszélesebb fogékonyságához, a francziának is joga van a maga ízlése exclusiv természetéhez.

A mi dalunk, a mi tánczunk nekünk terem, a mi sajátos temperamentumunk zeng és lejt hullámos vonalaiban. És mennél teljesebb és mennél inividuálisabb a mi faji egyéniségünk, annál érthetőbb, hogy egy más temperamentum, egy más lélek, egy más ízlés a maga számára idegennek találja. Már most azután, hogy miként viselkedik ez idegen jelenséggel szemben, ezt a magáéhoz való érzésének természete formálja és dirigálja.

Mi például hódolattal és respektussal köszöntjük, azzal a ki nem érthető érzésbeli meggyőződéssel, hogy a mi kívülről jön, a mi idegenből jön, az mind magasabbról is jön hozzánk. De vajjon tehetünk-e érte szemrehányást a francziáknak, a miért ők egy más fölfogásban élnek és az ő érzésbeli meggyőződésük épp az ellenkezője a miénknek?

A franczia kulturális öntudat ellenkezés nélkül csak annak a szépnek hódol meg, csak azért a szépért lelkesedik, a mely az övé, a mely belőle fakadt, az ő alkotó erejének és ízlésének dicsősége. Az idegenből jött szépnek, a mely egy más géniusz vonásait viseli arczán, erős küzdelemre kell elszánva lennie, ha hódítani akar Galliában.

Évtizedekig tartott, a míg Páris hajlandó lett munkának elismerni azt, a mit Wagner Richárd komponált és a gall nemzeti önérzet ma is fölháborodik a merényleten, ha valaki Shakespearet -Moliére mellé meri állítani.

Szabad-e ezt rosz néven venni? Szabad-e ezért igazságtalannak bélyegezni a francziákat? Minden férjnek teljes joga van hozzá, hogy a maga feleségét tartsa a világ legszebb asszonyának és minden anyának kötelessége, hogy a maga gyermekét lássa legtökéletesebbnek. Vannak elfogultságok, a melyek tiszteletreméltóbbak, mert természetesebbek és emberibbek magánál a feddhetetlen tiszta igazságnál.