Az est leszállt, öltözni kéne,
Estélybe hívtak, menni kell!
De a kandalló köze
Jól nyugszom itt, mért menjek el?
Derítni mást, hajh hogyan tudjak,
A mélabú, ha meglepett?
Hogyan fecsegjek, mosolyogjak,
Mikor nem érzek örömet?
Kandallóm lángja föl-föllobban,
S fölgyúlnak ím emlékeim:
Egykor nem ültem így egymagamba
Itt ültek nőm és gyermekim.
Bennünk, körülünk mily kedv éledt,
Öröm dagasztá a kebelt!
Oh mily derült, mily szép az élet,
Szívemnek vágya mind betelt.
De kedv, öröm madárként rebben,
S virágként hervad el korán:
A kandallót mind kevesebben
Ültük körül évek során.
Minden tíz év egy-egy új gyászom,
Lesujt a sors kegyetleül,
Előbb nőm, azután leányom,
Fiam is végre sírba dűl.
A mély seb is emlékké gyógyul
Ám mégis folyton seb marad.
Koronként ujra meg-megfájdúl
Míg csak sírunk nyugtot nem ad.
De zaj riaszt föl!...Nincs hát mentség!
A bérkocsi megérkezett:
Öltözzünk gyorsan! Kötelesség,
Tartsuk meg az ígéretet.
Bizony kínos lesz a mulatság,
Kínos nekem, kínos nekik;
Társalgásom hamar megunják,
S egymást suttogva kérdezik:
"Mi ez? Hová lett szíve, lelke?
Ez az ember nem volt soha,
- Rég ismerem...vajon mi lelte
Ily ízetlen, ostoba."
A Kisfaludy-társaság legutóbbi ülésén felolvasott költemény.