Huszadik század - történelem jelenidőben

A szinházi év végét lehetetlen bohózatok vagy kezdők szárnypróbálgatásai tarkitják. Igy jutott szóhoz a Magyar Szinházban az ifjú nemzedéknek tehetséges és sokoldalú irója, Csáth Géza, míg a bohózatot ezúttal Amerikából importáltuk, a nélkül azonban, hogy a minta tartós üzleti összeköttetéssel kecsegtetne bennünket.

A Janika, melyet a szerző tragikomédiának nevez, nem mindennapi munka. Két fölvonása két különböző oldalról mutatja be a szerző tehetségét, irói készségét. Az első igen gyorsan lezajló cselekvényt ád, tempója: rohamlépés. Ebben a tekintetben virtuóz dolog. A második tiszta analizis, a szerző, az alakok, a cselekvény szinte nem mozdulnak a helyükről.

Az első fölvonás határozottan árt a másodiknak, még lassúbbnak tünteti föl. A második árt az elsőnek, mert eloltja az érdeklődést, melyet amaz keltett. Mégis mindegyik a maga nemében igen jül van megirva. A szerzőnek nem kell tapogatózva útját keresnie, sőt nagyon is öntudatos, csupa számítás az egész, összes brutalitásaival, melyeket a szerző szintén keresni látszott. Tessék egyébiránt meghallgatni.

Pertics Jenőnek az első fölvonásban megbetegszik a gyermeke és a fölvonás végén meg is hal. Mikor az apa megtörten kitámolyog a halotti szobából és nagyon jajveszékel, Boér Kálmán, ki Perticséknél lakik, türelmét és önuralmát veszítve, azt kiáltja neki: Mit jajgatsz nem a te gyermeked volt, hanem az enyém.

Gyors függöny. Ez magában véve igen nagy ügyességre vall, mert ezzel a fordulattal meg kell lepni bennünket (magát a tényt a néző már előbb tudja), hogy ne érjünk rá okoskodni rajta. Más kérdés az, szüksége volt-e erre a brutalitásra? Lélektani szükségesség, hogy Boér Kálmán igy könnyítsen a szivén, nem állott fenn.

Négy éven át titkolóznak a szerelmesek, Boér Kálmán eléggé be lehet gyakorolva a titkolódzásban. Pertics Jenő úgyis annyira szánalmas alak, hogy iszonyú kegyetlenség ebben a pillanatban rája támadni és fejbekólintani. De hogy tudhatná ezt meg máskép Pertics , a kinek ezt meg kell tudnia?

Elég lett volna és sokkal természetesebbnek hatott volna, ha Boér Kálmán máskép veszti el önuralmát, p. o. siratja elvesztett gyermekét. Ha ez a fájdalom nagyon kitör, akkor még Perticsnek is ki kell találnia a tényállást. Ez nézetem szerint szebb és emberibb lett volna. De Csáth Géza kissé renommálni akart naturalizmusával.

A második fölvonásban Boér Kálmán, Pertics Jenő és az asszony hazajönnek a temetésről. Pertics kijelenti nejének, hogy válni fognak. Ezt a becsülete megkivánja. Az asszony emlékezteti a két gyerekére, a ki biztosan az övé. Mi lesz azokkal? Nem válhatnak. Akkor legalább Kálmánnak el kell hagynia a házat. Kisebb lakásba mennek majd, takarékosabban élnek, stb. Mert eddig Kálmán pénze (a ki azonban nem gazdag) fontos tényező volt a háztartásban.

Közben vacsorálnak, mint a hárman, és Pertics iszik; iszik pálinkát, bort, míg végre berúg, a mit máskor is, főleg vasárnaponként, meg szokott tenni. Lerészegedése közben mondott, igen érdekes beszédjeiből látjuk, hogy a nyomorult, ha majd fölébred, bele fog törődni az új helyzetbe; eddig nem akart tudni semmiről, ezentúl kell tudnia mindent.

Többször fog lerészegedni. Említendő, hogy nagy korkülönbség van közte és a felesége közt, a mit az asszony nyíltan szóvá tesz. Ily naturalisztikus szókimondás több is van a darabban, csakhogy ezek ma már nem hatnak. Alios vidimus ventos. Más viharokhoz szoktunk Zola óta.

A darab végén mind az alakok szennyességükbe fulladnak. Ennek a belső szükségessége nem világos. Napszámosokban is rendesen több kényesség és tisztesség van, mint ebben az úri társaságban. A szerző javára írandó azonban, hogy bámulatosan ki tudja fejezni, a szinpadon megvalósítani, a mit átgondolt. Ennyi technikai készségre egy első kisérletben egyáltalán nem emlékszem. Szinte ijesztő ez a készség. A hangegység tökéletes. A hogy a cselédek egymással beszélgetnek, remeke a naturalisztikus rajznak.

A közönség ezt a formai jelességet épenséggel nem méltányolta. Helyes. Intést adott a szerzőnek, hogy tehetségét művészibb czélok szolgálatába bocsássa.