|
Az ó-esztendő
Ma már ugyan Szilveszternek hivják az év utolsó napját, vagyis igy emlegetik nyomtatásban, de a magyar nép odalent az Alföldön ős idők óta máig úgy hivja, hog „ó-esztendő”, nem törődve az öreg Szilveszterrel, a kinek más nap a kalandáriomban nem jutván már hely, épen ide talált szorúlni.
És ez az „ó-esztendő” sokkal mélyebb értelmű, sokkal többet fejez ki, mintha akármiféle névnappal jelölik meg az időfolyásának ezt a nagyon nevezetes forduló pontját, határkövét. Hogyne! A legfásultabb kedélyt is megrázza annak a gondolata, hogy az esztendő meghalt! Úgy, mint számtalan elődje már s vele együtt meghalt, semmivé enyészett életünk egy része is és bizony nem kis része, mert hiszen az élet oly rövid.
Aztán az a gondolat is felébred bennünk: a múló esztendőben hányan hagyták itt ezt a földet, hány barátot, rokont, ismerőst kellett elsiratnunk és hogy vajjon a születő új év végső napját meglátjuk-e még földi szemeinkkel?
Ezután eszünkbe ötlenek egymás után a lefolyt év eseményei, vígak, szomorúk egyaránt, olyanok is, a melyekre tán máskor már nem is gondoltunk.
Hatalmas erővel megkap, megindit az ó-esztendő s csodás, misztikus érzelmeket költ minden emberfiában, lakjék bár a fővárosok csillogó palotáiban, a falvak apró, nádas házacskáiban, távoli puszták kietlenében, vagy erdők néma magányában. Mindenütt megdobbantja a sziveket, megérinti a lelket ez a gondolat: az esztendő utolsó napja! Tulajdonképen szomorú, komor hangulatú napnak kellene lenni az ó-esztendőnek, hiszen az év halálát, elmulását jelenti; de nem igy van. Inkább felvidulnak ilyenkor a szivek, mert hiszen az ó-év halála egyszersmind az ujnak születése! Annak az újnak, melytől emberi természetüknél fogva jobbat remélünk.
Tán ezért is nem szoktak ó-esztendőben nyugovóra menni az emberek, hanem megvárják ébren az új-év születését. Oly édes arról megbizonyosodni, hogy az elmult helyett csakugyan itt van, megérkezik az új!
S mivel hát ennek az újnak a megszületése csakugyan bizonyos: a várása is örömmel, jóleső érzéssel tölti el a sziveket. Talán soha sincsenek olyan kedélyes társaságok együtt, mint ilyenkor, midőn várják az új-évet. A fővárosban, hol aránylag nem valami fejlődött a társasélet, hol a megfeszitett munka még este is fogva tartja a lakosság jó részét, vagy pihenni szólitja fáradalmait, - ó esztendő estéjén alig van valaki magában. Társaságok gyülnek össze mindenfelé s gondtalan vidámsággal, múlatozva, ólomöntéssel s mindenféle játékkal szórakozva várjuk az új évet.
Mikor aztán tizenkettőhöz ér az óra s odébb ugrik a mutató még egy perczczel, felharsan a vidám, örvendező kiáltás: - Boldog új évet! Lent az Alföldön elharangozzák a régi esztendőket. Meghúzzák valamennyi harangot, úgy búcsuztatják el.
Talán soha sem zúg a harang olyan szomorúan, mint az estén. Hanem azután itt is felébred a vigság s nagy örömmel éneklik a gyerekek utczahosszant még sötétlő hajnalon az ősrégi dalt:
Uj esztendő, |