A léghajózás veszedelmei

Angolországnak leghiresebb léghajósa mostanában Spencer Percival, a kinél valóságos családi hagyomány a léghajózás: nagyatyja, atyja is léghajósok voltak, fivérei is mind a hárman azok.

 

Mint ilyen, bizonyára első sorban illetékes arra, hogy azokról az eshetőségekről és veszedelmekről nyilatkozzék, melyek az embert a levegőben érhetik. Egy angol folyóirat munkatársa előtt Spencer érdekes dolgokat is beszélt erről.

Tekintve, hogy a léghajósok legnagyobb része ágyban, párnák közt hal meg – mondotta tréfásan – azt kell hinni, hogy az ágy veszedelmesebb hely, mint a léghajó kosara. Ez azonban korántsem azt teszi, mintha a léghajózás teljesen veszélytelen volna. Balesetek igenis szoktak előfordulni, még pedig különböző okokból. Igen gyakori ok a ballaszt csekélysége, a mikor a magasban elkapják a szelek a léghajót s a benne levőnek nem lévén már mit kidobni, hogy könnyítsen a léggömb terhén, - könnyen áldozatul eshetik.

 

A Mongolfier- rendszerű léghajóknál, melyek melegített levegővel vannak töltve, gyakran megesik, hogy a léghajó meggyullad. Mostanában azonban már ritkábban töltik a léghajókat meleg levegővel, sokkal alkalmasabb erre a hidrogén, vagy a világitó gáz. Ha azonban a léghajó jól van készítve s kellő óvatossággal járnak el a megtöltésénél, nem történik baj, akár ha meleg levegővel töltik is meg.

Érdekes kalandja volt egy ízben Spencernek Kalkuttában. Nagy közönség előtt léghajóra akart ülni, hogy aztán bizonyos magasságból eső ernyővel szálljon alá. Azonban az utolsó pillanatban, mikor már a léghajót meg akarták tölteni, észrevették, hogy nincs elegendő gáz. Mit tegyen? A már összegyűlt közönséget nem akarta felingerelni, tehát módot kellett keresnie, hogy lehető csekély megterheléssel indúljon légi útjára.

 

Merész elhatározással leoldozta a kosarat a gömbről, s egy kötélbe kapaszkodva indult az útra, minden egyéb eszköz, vasmacska, ballaszt nélkül. Rövid idő alatt 12,000 lábnyi magasságra emelkedett. Hideg volt s a kötél végének hurkában ülni nem volt épen kényelmes dolog. Be is sötétedett, a léghajóst éhség is kezdte bántani.

 

A mondott magasságban a léggömb gáza kezdett kiterjeszkedni, betöltötte a gömböt s nyitott száján áradt kifelé. Spencer feltartott egy selyemkendőt s ez fölfelé emelkedett. Ebből látta, hogy a léghajó ereszkedik lefelé. Másfél órai sülyedés után ismét a forró indiai levegő lengett körülötte s a sötétségből egy nagy folyó csillogott elő.

 

Erős hullámverést is hallott, a mi nem lehetett egyéb, mint tenger. Most már az volt a nehéz feladat, hogy minden segédeszköz nélkül úgy hajtsa végre a leszállást, hogy mennél veszélytelenebb legyen. Nagy nehezen le is tudott szállni a Ganges torkolatánál, egy indus falu közelében.

 

A benszülöttek, látva a leszálló csodálatos alakot, természetesen kisértetnek nézték s menekültek előle, ahogy csak birtak. Kis idő mulva a szomszéd falvak lakosságával megszaporodva visszatértek lámpásokkal és fölfegyverkezve. Meg is ölték volna a merész léghajóst, ha nem sikerül meggyőznie őket, hogy ő is csak olyan ember, mint más. Akkor aztán enni is adtak neki, a mire hosszas légi utazása után ugyancsak szüksége is volt.

---

 

Kalkuttában ezalatt nagy izgatottságot okozott Spencer eltűnése. A hatóságok mindenfelé táviratoztak érdekében s megkerülése hirére külön vonatot küldtek eléje, Kalkuttában pedig nagy ünnepélyességgel s örömmel fogadták.

 
Egy ízben Japánban szállott föl Spencer, ezúttal ugyan nem kosár nélkűl, de azért a kaland kis híja, hogy végzetes nem lett rá nézve. A szél a nyílt tenger fölé vitte a léghajót s ott aztán hirtelen beleesett a vízbe. Spencer, jó úszó lévén, az eső ernyő segítségével addig tartotta magát a víz felszínén, a míg egy arra járó hajó meg nem szabadította kínos helyzetéből.

Vannak mulatságos esetek is a léghajós életében. Spencer egyszer a londoni kristály-palotából szállott föl néhány barátjával. Hempstead város közelében egy mezőhöz érve, le akartak szállani, de nem tehették a mindenfelől égbenyúló magas nyárfák miatt. - Szeretnek-e nagyot ugrani? – kérdezte ekkor Spencer társaitól. – Oh igen – felelték ezek. – No hát, ott az a szénaboglya, ugorjunk ki rá! s meg is tették baj nélkül jó három emelet magasságból, a körül álló parasztok nagy álmélkodására.

 

Ez azonban csekélység azokhoz a magasságokhoz, melyekről a léghajósnak néha le kell ugrania. Spencer egy ízben 7500 láb magasról ugrott alá, igaz, hogy eső ernyővel, de vagy 300-400 lábat esett villámsebességgel míg az esernyője ki tudott nyilni.

 

Az első érzés az esésnél – beszéli – egy nagy rázkódás érzete és nagy aggodalom, míg végre megérzi az ember azt a vigasztaló rándúlást, mely esését meglassítja s azt jelenti, hogy kinyílt az ernyő.Az egész dolognak kellemetlensége nem tart tovább néhány pillanatnál, aztán az érzés olyan, mint mikor magasból a vízbe ugrik az ember.

Nem mindenkinél végződnek azonban oly szerencsésen az ily dolgok, mint eddigelé Spencernél.

 

Néha meggyúlad a léggömb, máskor meg hirtelen megreped, a gáz kiszáll belőle s a kosarában ülő szédítő sebességgel hull alá a biztos halálba. Így járt hét évvel ezelőtt egy másik angol léghajós, Dale kapitány. Dale a kristály-palotából szállt föl egy nap, nagy nézőközönség jelenlétében, kik közül senki sem hitte volna, hogy nagy szerencsétlenség lesz a dolog vége. Dele kapitány híres léghalós volt; ha nem is tett annyi légi útat, mint a franczia Godard Eugén, a ki vagy kétezerszer szállott már föl, de nagy tapasztalata volt e téren.

 

Ezúttal azonban pórul járt: léghajója a magasban megrepedt s Dale villámgyorsasággal esett le a Hyde-parkba, nagy néptömeg szemeláttára. Simmons, szintén angol, az elsők egyike azok közt, a kik a calaisi csatornán átmentek léghajón, szintén léghajójával pusztult el. Egy elöbbi felszállása is már nevezetes kalandokkal járt. Brine tábornok ment vele a csatornán át, útközben beleestek a tengerbe s már-már megfuladtak, amikor egy hajóról meglátták őket. Simmons is Londonban esett foglalkozása áldozatául, mint Dale.

1887 novemberében a *Prince Leopold* angol gőzös kapitányát hirtelen a födélzetre hívták. Nagy sietséggel szaladt föl, mert a keskeny, veszedelmes helyekkel tele csatornában, mely Angliát a szárazföldtől elválasztja, a tengerész minden pillanatban el lehet készűlve valami veszedelemre. Fölérve, a szél irányában egy léghajót pillantott meg, láthatólag a legnagyobb veszedelemben.

 

A benne ülők kétségbeesett erőfeszítései daczára a léghajó már-már a vízbe esett. Pedig messze volt a hajótól, s úgy látszott, hogy a mentő csónak nem bír idején odaérni. S valóban, mire odaértek, a léghajó már a vízben volt, a két benneülőben, a kiknek egyike Lhoste franczia levegőjáró volt, alig volt már egy kis élet.

A legtragikusabb azonban Andrének, a vakmerő norvégnek s társainak a sorsa, a kik tudvalevőleg léghajón indultak el az éjszaki sark fölfedezésére s azóta nyom nélkül eltüntek. Minden bizonynyal áldozatai lettek valamennyien vakmerőségüknek s nevüket a történelem a tudomány vértanui között, ott is az első helyek egyikén fogja följegyezni