Hajó Sándor vígjátéka

„Fiúk és lányok”. Hajó Sándor vígjátéka, többféle okból zavarba ejt bennünket. Nagy hozsannával fogadta a sajtónak nagy része, míg a közönség elég hűvösen viselkedett, nevetett, a hol nem lett volna szabad, nem kapott egységes benyomást: e sorok írója pedig ebben az esetben a közönségnek ád igazat, sőt egyáltalán nem érti azt a nagy elragadtatást, melyet jóhiszemű és finom érzésű bírálók írásában olvasott.

Komolyan magába szállt, hátha valamiféle elfogultságban találná meg ennek az okát. Akarta beleérezni magát a szerző lelkébe, hogy valami jót találjon a műben. Nem sikerült neki. Miután így kritikai lelkiismeretével tisztába jött, nyíltan kimondja, hogy kelletlen érzéssel, türelmetlenséggel, a leghatározottabb visszatetszéssel nézte végig a művet. Nem tudja, hányan vannak mellette, hányan ellene. De ha egészen magára maradna is az egy pillanatig se nyugtalanítaná, oly erős az érzése és ebből fakadó meggyőződése.

Csakhogy a szerző oly kényes témát tárgyal, hogy nagyon nehéz róla e helyen nyíltan szólni.
A czím szimbólikus, mert csak egy fiúról van szó és több leányról. Az az egy fiú, Jenő, 18 éves, a latinban és görögben kitünően érett, de a szerző fölvetése szerint egyébként teljesen éretlen, illetőleg tudatlan. Ezt a fiút tehát föl kell világosítani.

Tengeri fürdő (a darab színhelye) erre a czélra nem alkalmatlan hely. Fred kisasszony, 17 éves, a ki úgy látszik, elméletileg föl van világosítva, addig játszik a tűzzel, míg majdnem áldozatul esik ennek a fölvilágosító tanfolyamnak. Szerencséjére közbelép Jolán, a ki nem szokás családnéven szólítani és a ki a fölvilágosítás terén rendkívül képesített.

Így azután minden baj nélkül megtörténik Jenő fölvilágosítása. Az ember önkénytelenül Wedekind „Tavaszi Ébredés”-ére gondol. Épenséggel nem rajongok Wedekindért és a „Tavaszi Ébredés”-ért. De el kell ismernem, hogy a tizennégy évesek tudatlanságából és ébredező nemi ösztönük vad erejéből oly drámát fakaszott, melynek egy-két jelenete szinte tragikus erővel hat. Hajó nem utánozta Wedekindet, csak az ő gondolatköréből indul és a vidámság sarka felé igyekszik.

De Frednek félig raffinált, félig tudattalan kaczérkodása nem nagyon vidám, inkább a romlottság, a szemérmetlenség felé hajlik. Jenő reszkető térde, falánk szeme, lihegő beszédje még kevésbbé vidám, kiszabadulása az állatnak, mely az emberben lakozik, félelmetes, ijesztő, mint minden vad, korláttalan indulat. Jolán liberalizmusa sem kaczagtató, főleg minthogy a szerző és a színésznő Jolánnak bizonyos királynői allüreket ád, vagy jobban mondva, Kaméliás női vonásokat, a tüdőbaj kizárásával, mert Jolán, hála Istennek, nagyon egészséges.

Első fölvonás tehát: Az oroszlán ébred, de kitünő szelídítőre talál. Ez az ügy idáig majdnem banális. Igaz, hogy ezeket a dolgokat nem igen vitték ily realisztikusan színpadra, kivéve Párisban, bizonyos közönség mulattatására, és Németországban, részint az erkölcsjavítás, részint az igazság ürügye alatt; annál kedvetlenebb téma a pornografikus irodalomban, a melynek megvan a maga elég nagy közönsége.

De azt az igazságot ki kell szolgáltatni Hajó Sándornak, hogy kellemes írói finomsággal tárgyalja témáját, nem czinikusan vagy bohózatosan, mint a párisiak, és nem lomhán és pedánsan, mint a németek. Valami gráczia van benne. De sajnálom, hogy ez a téma reáragadt, mint roszindulatú baczilus, mely újabb időben szörnyen elterjedt. Mi jöhet még, ha ez a téma is majdan elkopik? Nyílván az anyagcsere tragédiái, mert komédiáit már rég fölhasználták, ha nem is épen a színpadon.

De hogy ezt merik modernizmusnak, nyugatiasságnak nevezni, mégis csodálatos. Nevezetes, hogy a közönség szemérmesebb, mint az írók. Az előadás alatt az emberek nem mernek egymásra nézni és a függöny legördülése után bámulják azokat a lelkes ifjakat, a kik oly rajongóan tapsolnak, mintha csodálatos, misztikus, boldogító Igét hallottak volna. Bámulják őket és nem tapsolnak velük. Ezt a közönséget nyilván még ki kell nevelni. Némely bírálók említik Hajó Sándor merészségét. Miért merészség ez?

Nálunk ilyenekért, hála Istennek, be nem csukják az embert, sőt a modernizmus koszorúját nyújtják neki. Kasszasiker is szokott lenni. Nagyobb bátorságnak tekintem ma ily ingereket kerülni: az embert azonnal ósdinak bélyegzik és in effigie eltemetik.

Drámai szempontból az első felvonás a legjobb, világos, egységes, kerek egész. Folytatását próbáltam a fölvonásközben közben elképzelni, de nem találtam semmit. Mi jöjjön most? Jenő úr most már föl van világosítva, talán csak megjő az esze is, mely egy időre elvándorolt? Őszintén mondva, a legrosszabbtól féltem: az első fölvonásban egy tapasztalt nő elcsábított egy tapasztalatlan ifjút, a másik talán a pendant-t hozza, egy tapasztalt öreg elcsábítja a tapasztalatlan ifjú leányt, Fredet.

Ezután csak egy jöhet még, tapasztalatlan ifjú és leány különösen elcsábítják egymást, de körülbelül ezt írja meg Wedekind. És hol marad a vígjáték, a mely az első fölvonásban oly kevéssé víg volt? A második fölvonásban Fred, a ki különben mindent tud, a mi történt, fölvilágosítja Jenőt, hogy az a Jolán közönséges kurtizán, a mint a darabban mondják. Valóban, megérkezett Jolán barátja a fürdőhelyre, Gácsnak hívják.

De mit tud Jenő igazi vagy nem igazi kurtizánokról? Jenő úr ismét szerencsétlen. Jolánt megveti, Fredhez nem mer nyúlni, csak egy aggszűz van még a színpadon, ennek adja oda azokat a vizi liliomokat, melyeket ép most élete veszélyeztetésével hozott volt – Jolánnak. Végre tehát megvan a vígjáték, kár, hogy csak egy pillanatig tart.

Mert a folytatás ismét nem nagyon vidám. Jolán annyira beleszeretett Jenőbe (lásd Kaméliás hölgy), hogy miatta szakít Gács bácsival, visszautasítja annak komolyan felajánlott kezét és egészen Jenőé akar lenni, a ki azonban még mindig nem akar tudni róla. Akkor Jolán nagy beszédet mond Jenőnek, illetőleg nekünk, mert Jenőnek egészen más gondjai vannak, t. i. kifejti a tisztaságnak meglehetősen új elméletét, melyet azzal végez, hogy most már ő nem más Jenő számára sem, mint közönséges kurtizán, mire Jenő sürgősen nagyobb pénzösszeget kér, jobban mondva elragad anyjától és utána rohan Jolánnak. Függöny.

De akkor mit jelent Jolán tanítása, discours-ja? A befejezés valóban komikus, scurrilis, de Jolán magatartása egy perczczel előbb grandiozus akart lenni. Itt a szerző egészen elvesztette az érzés fonalát. Jenő félelmetes volt, most nevetséges tacskó: Jolán nagyszerű volt, nemes érzéssel teli, most senki; mit akart a szerző? Nevessünk, de hiszen Jolánon sírnunk kell? Sírjunk? De az a Jenő mégsem komoly alak a fölvilágosítás után. Fredre se tudunk rímet. Ilyenek a mai fiatal leányok? Isten ments! Akkor ki kell vándorolni. Miért kérte Gács bácsi ép most feleségül Jolánt? A ki tudja, jelentkezzék!

Se egységes érzés nincs a II. és III. felvonásban ( azért nem tudta a közönség, mikor nevessen, mikor reszkessen), se egyetlen egy alakját nem látta igazán a költő. Jenőből élete kritikus pontján állatot csinált, de nem tudta vissza emberesíteni: Jolánra nagyon szép érzelmi ruhát adott, de itt a ruha nem teszi az embert. Gács bácsi igazán a tiszta nonsens, Fred még a legjobb, annak a formálásában a szerző művészi érzése nyilvánul, de drámai tekintetben ez az alak is non valeur.

A darabban nincsenek élő alakok, csak egyetlen egy szituáczió van, a melynek kifejlése után nincsen igazi mondanivalója a szerzőnek. Az Úristen Sódom és Gomorhának kegyelmet akart adni, ha egy pár becsületes ember akad benne. Én a szerzőt néhány művészi vonásáért örömmel fölmentem. De a darabot el kell ítélnem. Ez a darab a szerző nagy tévedése, melyet, azt hiszem, jóvá tud tenni, ha a maga érzésére hallgat.

Az előadás minden dicséretre méltó. Főleg Törs Jenő volt igazi és egységes, a meddig lehetett, Gombaszögi k. a. nobilis és érzelmes volt, igazi Kaméliás hölgy, de egészséges, csak mint szónok és conféreniére nem tudta, mikép viselkedjék. Mentségére szolgáljon, hogy azt senki meg nem mondhatta neki. Fred szerepében Váradi Ilike igen jó volt, de kérünk természetes beszédet.