Szomory Dezső: A rajongó

Szomory Dezső: A rajongó Bolzay-leány a Nemzeti Színházban. — Bródy Sándor: A medikus a Vígszinházban.

Érdekes, hogy ezzel a két szerzővel egyszerre találkozunk egy színházi szemlében. Ők is találkoznak egymással; mindketten az elbeszélésből vágnak maguknak utat a színpadra. Valamikor eleve gyanúval fogadott a kritika ilyféle vállalkozást; félt a műfajok határainak eltolódásától. Ma ez a stilusérzék annyira eltompult, hogy a határsértések mindennapiak lettek. A régi műfaji elnevezések is pedánsoknak tetszenek.

Ki meri ma darabját tragédiának vagy vígjátéknak nevezni? Életkép, jelenetek, történetek, képek és ilyfélék járják. Regény, novella színpadra hozatalán a kritika sem ütközik meg. A régiek azt mondják: anarkia; az ifjak: új művészet. A formák törvényei állandók, azt hiszik a kritikusok. A közönséget megfogni a színpad hatalmával, egyedüli törvénye a színpadnak, hiszik a fiatalok.

Én magam azon a nézeten vagyok, hogy a próbálás ezen a téren többet ér elméleteknél, a melyeknek érvényessége nem is oly kétségtelen, míg ellenben egészen bizonyos, hogy bizonyos régi formák kezdenek kimerülni. Igaz, hogy sokon impotencziájukat nevezik forradalomnak, de ha az impotenczia nagyon is sűrűn jelentkezik, akkor nemcsak az emberekben van a hiba, akkor a kor szellemének nagy változásai jelentkeznek.

A művészet élete két tényezőn fordul meg, az alkotó művészeken és a közönségükön: ha ez a kettő nem jár egy úton, nem akad egymásra, akkor ennek mindig a művészet vallja kárát. Itt van a tragédia példája. A görög tragédia a kórusból nőtt ki, a mely Aischylosban grandiózus, Sophoklesben szép, Euripidesben elcsenevészedik.

A görög konzervatív kritikusok ezen jajgathattak; igazuk is volt, nagy művészeti érték veszett kárba, de kárba kellett vesznie, hogy új értékeknek adjon helyet. Ezek az új értékek már nem a görögöknél jelentkeztek, jelentkeztek a spanyoloknál, francziáknál és Shakespeare-nél. Ki érzi ma hijját a kórusnak Shakespeare-ben?

Kritikusok, legyünk szerények. Ne bízzunk nagyon elméleteinkben, de bízzunk érzésünkben. Ne dicsőítsük az újat, mert új, de a régit sem, mert a hagyományokhoz ragaszkodik. Keressük az utat az eleven érzéstől a megfejtő okokhoz, ez a helyes út, melyen Lessing is járt. Ne engedjük megmerevedni gondolatainkat. Termékenyítsük meg őket érzéseinkkel, hogy frissek maradjanak és új ágakat hajtsanak.

Főleg legyünk hívek magunkhoz és mondjuk ki, a mit igaznak élünk át. Vannak kritikusok, a kik csak hazudni tudnak, ezek a mi mesterségünk megrontói, a pózolok, a kik maguk akarnak érdekeseknek látszani és úgy eltakarják a műalkotást, mint az élősdiek azt a szerencsétlen fát, melynek életét kiszijják. A vége az, hogy a fa nem látszik, de az élősdiek se kellenek senkinek.

---

Egyébiránt se Szomory, se Bródy nem forradalmárok, nem új irány hirdetői, keserves küzdelmet folytatnak saját eredetük, elbeszélő tehetségük ellen, hogy szinpadszerűvé hajlítsák. Ez a küzdelem főleg Szomory darabján látszik meg. A rajongó Bolzay-leány egy regényből hajt ki, melyet a szerző félig elbeszél, félig eleven akczióban színpadra hoz, hogy azután a dráma tulajdonképi cselekvényében folytassa.

Az elbeszélő és a drámaíró hajba kapnak. A drámaíró ezt mondja az elbeszélő költőnek: A te történeted, mint előzmény, oly nagy súlyú, hogy nem tudok tőle mozogni a színpadon. Az elbeszélő hízeleg: Oly érdekes a történetem, próbáld meg, hátha mégis. Végre kompromisszumot kötnek és mindketten - veszítenek. Az elbeszélés törvényei mégis csak mások, mint a drámáéi.
Az elbeszélés, melyre czélzok, egy Bolzay Sándorról szól, ki nem tudni miér