A közlekedési eszközök kivételével alig változott meg olyan gyökeresen valami más a társadalmi életben, mint a világitás módja és eszközei.Nem is kell vén embernek lennie annak, ki még jól emlékszik a faggyúgyertyákra, gyujtó szilánkokra, gyertyakoppantókra, aczél-kova „tűzszerszám”-ra, a gyalog menők, vagy a kocsik előtt nagy sárban gázoló lámpásvivőkre, s általában sok mindenre, a mi ma már csak a lomtárakban van itt-ott s maholnap a régiségtárba kerül, mint érdekes kuriózum.
Napjainkban is együtt láthatjuk a milli-gyertyát, csillárt, olajlámpát, villamos fényt, Auer-égőket, s más számtalan új meg új találmányt, melyek egymást gyorsan váltják fel. A nagyobb lámpakereskedésekben több száz fajtában válogathat a vevő s a mellett minden évben új meg új találmányt hirdetnek.
A haladás tehát rohamos, oly rohamos, hogy tisztán a világitás módját és eszközeit tárgyazó szaklapok hetenkint folyvást új meg új érdekes anyagot képesek közölni.
A rohamos haladás azonban jóformán csak a legutolsó században mutatkozik, midőn a gázvilágitás, s később a villamvilágitás napirendre került. Azelőtt lényegileg századokon át nagyon egyforma volt a világitás eszközeinek alakja és módja, legfeljebb külső czifraságokban volt különbség a vagyonosság szerint olaj, fatűz és faggyú volt egészen napjainkig az általános világitószer s a lámpák kétezer évvel ezelőtt a rómaiak korában lényegileg épen oly szerkezetüek voltak, mint a minőket még korunkban is széltére használtak.
Pedig lámpára, különösen pedig hordozható lámpákra a régi időkben is nagy szükségük volt az embereknek. Soha sem kerülhették ki egészen az éjszakai utazást, oly időkben sem, mikor a holdvilág nem adott is világosságot.
Ezenkivül szükség volt lámpákra az istállókban, pinczékben, bányákban, sőt, mivel az utczai világitást régebben hirből sem ismerték, a látogatások alkalmával is, ha azok éjjelig tartottak.
Most, midőn Pompeji romjai között s más ásatásoknál oly tömérdek lámpát találtak, láthatjuk, hogy a régi művelt népeknél a kézilámpás sokkal szükségesebb volt, mint jelenleg, midőn a villamos fény száz- meg százezer gyertya, vagy mécses fényét is képes pótolni.
A római lámpák anyaga fa, bronz, agyag s néha nemes ércz is volt, de, mivel az üveg még nem terjedt el nagy mértékben, alakjuk egészen más volt, mint a mostani lámpáké. A hordozható kézi üveges lámpákat legelőször a XIII. században találjuk, de ezek alakja, kétségkivül azért, mivel olykor a nagyurak is kénytelenek voltak a saját kezükben vinni, csakhamar müvésziessé lett.
Már a XIV. századból maradtak fenn egyes lámpák, melyek aranyozott ezüst tartóban álltak, gondosan ki voltak csiszolva a művészies alakkal ellátva. Később, különösen a fényüző francziáknál, a lámpák készitésénél is keresettség mutatkozik. Pompadour márkinőnek volt többek között egy gyönyörű kézilámpája, melynek tartója négy szinbe játszó arany volt, üvegje hegyi kristály volt drágakövekkel ékitve.
Kezdetben a lámpa üvegjeinek helyét szaru, olajozott pergamen, vagy egyes ritka esetekben nagyon finom átlátszó elefántcsont pótolta. Még a XVI. században sem nagyon gyakori az üveges lámpa, sőt René király leltárában 1770-ben egy üveges lámpát, mint valami nagyon értékes ritkaságot emlitenek fel. De azért a lámpa már ekkor igen közönséges eszköz volt s a középkor vége óta minden művelt államban voltak külön lámpakészitő czéhek. Az elegáns művészi lámpákat azonban csak megrendelésre készitették s igen sokba kerültek; ez az oka, hogy a muzeumokban s iparmüvészeti gyüjteményekben is aránylag kevés művészi lámpa van.
Még eddig nincs is sehol lámpamúzeum, bár más kevésbé gyakori és mindennapi ipari tárgyakból már mindenféle muzeumokat állitottak össze.
