Gibraltárban egy ősrégi koponyát ástak ki nemrég a föld mélyéből. Ez a koponya azután Keith londoni professzor, a hires antropológushoz került, a ki hosszu tanulmányozás után megállapitotta, hogy hány esztendeje feküdhetett már a földben. Számitásai szerint ez a világ legrégibb koponyája, mert körülbelül 600.000 esztendős lehet.

Elő is terjesztette erről szóló jelentését a londoni Antropológiai Intézetben, s a tudósok, a kik ezt a jelentést meghallgatták, mindannyian helyeselték a számitásait. Ime, ez tehát az eddig talált emberi koponyák között a legrégibb!

Az angol tudós azt is megállapitotta, hogy ez egy ősnő koponyája. Ki tudja, hogy milyen szép arczu lehetett ez a 600.000 évvel ezelőtt élt nő, a kinek rut koponyája borzalmat kelt most bennünk! Ki tudja, hogy nem volt-e az akkori nők között a legszebb, a szépségét nem csodálták-e meg a kortársai? Ma pedig csak egy rut koponya maradt meg ebből a szépségből!

Ilyen az élet! Az idő elrohan a világ felett s míg maga a világ mindég ugyanaz marad, addig az emberek folyton kicsrélődnek rajta. Nemezedék nemzedék után tér sirjába, hogy helyet adjon az utána következőnek. S mi rövid életünk csak egy pillanat az örökkévalóságban s alig nézünk körül a világban, már itt a halál és visszaránt bennünket az anyaföldbe.

S az emberek mégis hiuságuknak élnek s egyik különbnek gondolja magát a másiknál. Pedig mindnyájunknak egyforma a sorsunk ezen a világon, születünk és azután meghalunk. Szeretnünk kellene egymást, a helyett, hogy e földi élet nagy nyomoruságában folyton le akarja gyűrni egyik ember a másikat.