Ha egy aránylag jól záródó iróasztalba egy tiszta fehér lapot helyezünk el a fiókban és néhány hétig, vagy, hogy a megfigyelés eredménye meglepőbb legyen, két-három hónapig bántatlanul ott hagyjuk, ennek az időnek elteltével ugyancsak kellemetlen felfedezésre fogunk jutni.

A mikor ugyanis a fehér papirlapot kivesszük az iróasztal fiókjából, elég egy pillantást vetnünk a papirlapra, hogy észrevegyük azt a végtelen finom, gyilkos porréteget, a mely vékony rétegben, hosszabb idő mulva pedig átlag egy negyedcentiméternyi magasságban lepi el a papirlapot. Ez az a bizonyos nappor, a mely végtelen finom, láthatatlan, a mely mindenütt jelen van és nem kimél semmit sem. Általában a laikus maga alig tudja elképzelni, hogy naponkint minő adag föld-, szén- és szövetport és egyéb finoman illő poranyagot sziv magába.

Ez ellen a porszivógéppel védekezhetünk csak jó sikerrel, mert a porszivógép olyan helyekről is kiszivja a port, a hová már, minden ügyességünk daczára, el nem juthatunk. Butorok, szövetneműek stb. törődéseiből, ajtóhasadékokból, a falakról stb. a porszivógép ugy eltávolitja a port, hogy csodával határos. E mellett nem csinál a gép port, mert a por egy tartályba gyül össze, a honnan ki sem szabadulhat.