Az adomázó Mikszáth

A szerkesztő úr felszólított, hogy írjak a Mikszáth-adomákról valamit. Gondolom, nem azt kivánta, hogy a Mikszáth-anekdotákat irjam meg újra, mert hiszen ezeket a nagy iró az ő apró gyöngybetűivel örökre bejegyezte a magyar humor könyvébe, kevés is az olyan olvasó, a ki ne ismerné őket, hanem hogy magáról az adomázó Mikszáthról beszéljek.

Ez a Mikszáth is jó ismerőse a közönségnek, mert hiszen évtizedeken át hallgatta jóizű mosolygással — bár csak az ólombetűk telefonján át – az ő furfangos, elmés, kedves, ötletes adomáit. Ezeket a vidám történetekéket, melyek hol csak rövidesen pattogtak el, hol kis művészi genre-képpé nemesedtek, gyakran hosszú lélegzetű, ezernyi új hangtól zengő, ezernyi szinben pompázó elbeszéléssé kerekedtek ki. Az adomázó Mikszáthról mindenesetre van mit elmondani.

Hogy nemcsak tollal, hanem szóval is fölségesen tudott elbeszélni, köztudomású róla. A hol ő letelepedett ott hamarosan megrezdítette az emberek érdeklődését, mint a hogy a szürke madarak megrebbennek, ha közéjük száll egy égszin tollú szárnyas. Pedig külső megjelenésre ő volt talán a legszürkébb azokban a körökben, melyekben megfordult, de a szeme, a mosolya, a beszéde, a hangja, a vidám, enyelgő és kedvesen gúnyolódó szelleme viselte a meglepő égszínkék tollazatot.

Ezt tüstént megérezte minden emberfia, nemcsak akkor, mikor nevét már a hír aranysarus követe hordozta meg előtte, hanem akkor is, mikor még ismeretlen volt. Pedig nem volt afféle professzionátus anekdotázó. Sohasem a más anekdotáját mondotta el (azokat csak megirta), hanem mindig ott komponálta a pillanat röpke kedvében tréfás történeteit, melyek már a karczolat, a novella palástját viselték.

Az ő anekdotája féllábbal mindig a tintatartóban állt és a toll alá illeszkedett. Az ő anekdotája mindig a környezete humoros, félszeg, kedves vagy különös vonásaiból alakult meg, valamint hiszen az ő társasága a kávéházi asztal mellől, a kártyakompániából, a klub támlásszékeiből és az otthon benső világából lassan beszűrődött mindenestől a tárczáiba és könyveibe.

A történet, a mese, az anekdota, a tréfa folyton forrt és alakult fejében, beszéd közben, séta közben; a mit hallott, a mit látott ha csak egy morzsa volt is, megakadt meseszövő masinájában és pompás történetté kikészítve vetette a hallgatói elé, akár élőszóval, akár irásban.

Különös kedve telt abban, hogy környezetét megszólaltassa és kedves emberei szájába adja az ő humorát. A „János”-tói Kathánghy Menyhértig mily tömérdek szócsövön és hangon bugyog a Mikszáth őseredeti, mindig pezsgő és kaczagó humora, anekdotája. A „János”-t persze kevesebben ismerik Kathánghy-nál, de egyenes őse volt híres kollegájának, mert Szegeden a „János” neve alatt irta a legvidámabb tárczáit megszólaltatván akkori társaságának ezt a hegyes bajszú és hegyes beszédű tagját.

---

Az „ipar és elegáncziának” ez a képviselője, a kinek legkisebb gondja is nagyobb volt a tollforgatásnál lévén ő becsületes timármester, persze nem sejtette, hogy az „irta János” tárczákkal a legnagyobb magyar humoristák egyike vette a kocsijába. A „Jánosok” az ö első alakjai. Mert nemcsak a nyers tréfájú, de jólelkű és derék polgárembert péczézi ki az alföldi nagy város aluszékony, de kedélyes életéből, hanem „kikezd” mindenkit.

Senki sem menekül szeme elöl és tolla alól. Belekerült mindenki ármányos anekdotáiba és szatirikus történeteibe, melyek bizony még fiatalosan tüskések és csípők. És mégsem haragszik senki, mert mindenki érzi a fejlődő lángész közellétét. És mert a humoristának nemcsak gúnyolódó, hanem szivbe markoló anekdotái is vannak. Az a bájosan humoros kis remek, melylyel a „grózikát”, egy Szegeden nagyon kedves öreg urat, bucsúztatja, meg az a megindító történet, „Joó piktorról” az elzüllött tehetséges festőről.

Ezek az anekdoták egytől-egyig könnyen mosolyra és könnyen sirásra hajló teremtmények. Mert nemcsak vidám, hanem szomorú és kétségbeesett hangok is törnek ki emez ablakok mögül, melyek mellett Mikszáth Kálmán betűit veti a papirra. A Jánoskáról szóló történetek csupa megvérzett szárnyú, sebzett madárkák, melyek csicsergéséből folyton feltör a zokogás.

De a másik két fiáról szólók is a naivságnak, a bájnak, a mosolynak, a boldogságnak és az ujjongó szülői szeretetnek el nem múló értékű alkotásai. Olyan anekdoták ezek, melyek nem a játszi elméből, de a játszadozó szivből fakadtak.

Sohasem felejtem el, mily kedves ravaszsággal és diadalérzettel beszélte el egyszer, hogy mi módon szerzett elégtételt a kis fiának, a kit egy nagyobbik pajtása megvert. Gleichenbergben történt, mikor egy izben — vagy húsz év előtt — családjával ott nyaralt. A verekedő fiú Kenessey főszolgabiró gyereke volt, együtt laktak Mikszáthékkal egy csöndes, előkelő villában.

Az apára való tekintettel, nem lehetett a fiút egyszerűen megfenyíteni, tehát — mint eldicsekedett vele — ravasz fondorlattal élt. A villa első emeletén lakott egy Latinovics nevű dúsgazdag úr, a háznak régi nyaraló vendége, a ki, hogy ne zavarják őt a szomszédai, az egész első emeletet kibérelte. A kedvéért halotti csönd honolt mindig a házban.

Erre alapította az iró a tervét. Vett a bazárban egy trombitát, lesbe állt a villa parkjában s mikor észrevette, hogy a Kenessey-fiú közeledik, a trombitát egy padra csúsztatta. Maga észrevétlen odább állt. A haditerv bevált. A verekedő fiú ráment a lépre, a gazdátlan trombitát nagy örömmel tulajdonába vette és nemsokára harsogott a kert a trarájától.

A következmény óriási volt. A nábob a trombitálásra tüstént csomagolni kezdett és el akart utazni. A megrémült vendéglős, csakhogy kibékítse a legjövedelmezőbb vendégét, a trombitáló fiú apjának akart felmondani. Az apa viszont úgy békítette ki a haragos feleket, hogy a bűnöst, a trombitáló fiacskáját, páholta el. Ilyen furfangos módon torolta meg Mikszáth a kis fián ejtett sérelmet, — a mint hiszen ő azt meg is irta.

Ez a kis történet belevilágít ennek a hatalmas szatirikusnak a gyermetegen pajkos szivébe. Mert bármily higgadt, erős és bölcs ember volt is, a szivében mindig ott mosolygott árnyéka gyermekei alakjának, együtt nevetett, játszott, sőt, a mint látnivaló, csintalalankodott fiacskáival. Ez csevegte, ez diktálta neki azokat a bájos anekdotákat családi fészkéből, mely most oly szomorúvá és üressé vált.

Sebők Zsigmond.