Verlaine és Carriere - Ady Endre

Korának legkeresztyénebb festője, Eagéne Carriere, megfestette kortársának, a legkeresztyénebb poétának, Paul Verlaine-nak az arczképét. Ez a hires Verlain-kép Jean Dolent tulajdona lett és maradt sokáig, de most megvásárolta a Luxembourg-múzeum számára a franczia állam. Carriere, a mikor Verlaine képmását megcsinálta, már glóriát festhetett ecsetjével a Verlaine-re dobott sárból a beteg költő Krisztus-feje körét.

És most, ime, feledvék a gyalázatok s Carriere a hivatalos örökkévalóság biztos szállását is megszerezte az üldözött, szállástalan nagy költőnek. Csak kortársak voltak ők, Carriere és Verlaine, nem barátok s nem testvérek a művészetben, nem egymást egyformán látni tudó valakik.

Carriere minden volt, a mi gyarló, mai ember egyszerre lehet: filozófus, költő, muzsikus, szocziológus, piktor, szobrász, iparművész, humanista és ember. Jó, szomorú, hivő és rajongó ember mindenek fölött, a milyenekről az ábrándos Svedenborg álmodhatott. Paul Verlaine, a muzsikás álmok alélt, mámoros, önkinjaitól összetörött költője már csak a múltban élt és az alkohol-vetítette jövőben.

„A sajnált, az utált múlt s az ismeretlen, félelmes jövő között feszíttetett meg”,- irja egyik biográfusa. S csakugyan olyan volt már Verlaine élete vége felé, mint egy keresztre feszített, a ki már lehunyta szemét s zokogni is csak befelé zokog. És mégis találkozniok kellett és mégis olyan természetes, hogy a Maternité, az Anyaság fanatikus festője megtalálta, meglátta Verlaine-t.

Eugéne Carriére az anyaságot hirdette legistenibbnek a földön s az volt a hite, hogy a költők is anyák, terhesei és megátkozott áldottjai a jövőnek. Páris másik széléről, valamelyik kórházból csalták ki a barátai néhány órára szegény Léliant. Szegény, bélyeges, kóborló, beteg Léliant, polgári és poétái nevén Paul Verleine-t, a ki kórházból-kórházba költözött ez időben.

Nehéz dolog volt, egy pillanatig nem ült nyugodtan Carrlére előtt, fölkelt, járkált az atelierben, beszélt, vitatkozott, csufolódott hangosan. Barátai biztatták, hevitették, nógatták, uszították, hogy mindent-mindent el tudjon árulni e pár óra alatt az arcza. Így készült el a XlX-ik századnak egyik legemberibb portraitja, a híres Verlaine-kép, Carriére egyik legszerelmesebb műve.

Különös olaj-festmény Carriére eredeti Verlaine-képe, melynél talán csak Carriére Krisztusa fájdalmasabb, jellemzőbb, több. Még azok is, a kik szigorú kritikusai Carriére-nek, ez előtt a kép előtt meghódolnak, mert ez a kép maga is teljeses művészi hódolat. A magyar publikum úgyszólván csak egy hitvány reprodukczióját ismerte eddig ennek a nagyszerű és megrendítően lélekbe-látó képnek. Még néhány litográfia adhatna némi képet e képről, azok, a melyek magának Carriére-nek gondos ellenőrzésével készültek.

„De Profundis”: 1896 január nyolczadik napján, ötvenkét esztendős korában halt meg Paul Verlaine, a francziák boldogtalan, nagy poétája. Tíz év multán, 1906-ban temették el Eugéne Carriére-t, a ki több volt, mint piktor : szép, fölséges, gazdag életű művész-bölcs. Szinte fáj a Cerriére egyensulyozott, munkás, hívően szomorú, de mégis vig életére gondolnunk Verlaine mellett.

A Verlaine élete: egy föláldozott ember élete, a kinek kálváriája száz idegen okot és titkot rejteget. Metzben született, mely ma már német föld, az apja katonatiszt s már hajló korú ember. Ő korán érett, korán szomorú, korán poéta, az édesanyja érzelmes, jó asszony. S életébe, mely tisztes, polgári életnek, vagy legföljebb úri, szolid költői életnek vágyódik és indul, folytonosan belecsapdosnak a mennykövek.

Páris városának kishivatalnokáról minden ok nélkül, csak, mert gyönge akaratú volt, azt hiszik, hogy veszedelmes forradalmár. Mert a Commune idején ő ott maradt Párisban, régi kávéházaiban és a versirásnál. Mikor Belgiumban nemsokára egy utczai csöndháboritásért pár éves börtönre itélték, a forradalmár-híre csinálta ezt; különben is ez az egykori jó diák, ez a hivatalba vágyó, hamar nősülő ember, csak a különös végzet által lett azzá, a mi lett.

Mikor látta, hogy kegyetlenül tréfálkozik életével az élet, lappangó, örökölt temperamentuma kitört. A Verlaine életében a legtragikusabb, hogy ő végül elvadítva arra törekedett, hogy minden roszat elhiggyenek róla. Szerencsétlen házassága, a német-franczia háború idején játszott szerepe s belső, rejtelmes meghasonlása voltak az első legnagyobb csapások.

Egy ember, egy alapjában könnyes, lágy, versiró férfiú, a kinek még az sem adatik meg, hogy egyetlen gyermekét, fiát életében lássa. Azután jön egy exczentrikus, furcsa poéta-gyermek, egy bolond, zseniális suhancz, a ki végzete lesz. Rimbaud ez, a kivel Londonba utazgat s a ki miatt a kegyetlen belga törvényszék olyan rettenetesen bánik el Verlaine-nel.

Már előbb hozzászokik az alkoholhoz, a feledtetőhöz, jelen-pótlóhoz s jövő-igérőhöz és ezután az alkohol veszi át Verlaine sorsának intézését. Menekülni akar a sors elől, olykor előkelő társaságokba hivatja meg magát, máskor a munkában akar elmerülni s szomjúságot oltani. Kolostorba megy, tanárkodik, föl-fölcsap földmivelőnek, sőt egy időben komolyan hirbe tudja hozni magát, mint az Akadémia halhatatlan – jelöltjét.

De örökségét elfogyasztja ez az ingadozó, nagyon változó élet s végül Verlaine mámorosan összetűz öreg, jó édesanyjával is. Ekkor jön a második börtönbüntetés, azután a betegség, a kórházak, a részeg, csatangoló remeteség. Végre megéri azt hogy az italt se bírja s körülötte már csak züllött rajongók, ügyes számítók s rosz nők maradnak.

Ez mind igaz, de a többi, a mi Verlaineről hírre kapott, galád, utálatos rágalom. Boldogtalan, másokért szenvedő, Istennel megbékült, mégis tiszta ember, nagy poéta volt: ez na igaz.

Eugéne Carriére-nek nincs élettörténete: elálmodta, elfilozofálta s ezernyi vászonba földolgozta az életét. Modern evangélista volt, imádta ezt a nők által újhodó és újra újhodó emberiséget, az életet, az egész világot. Szeretett mindent mindenkit, szerette, a maga szomorúságát, talán ezt szerette legjobban - az Anyaságon kivül.

Mondják, hogy akarattal roszul rajzolt, hogy monoton volt s mindig egy gondolaton vagy érzésen nyargalt. De mondják mások, sokan, azt is, hogy nagysága nagyobb, mint a zenében a Wagneré s csak még ezután érti meg a világ, ki volt Carriere? Bizonyos, hogy nagy művész volt, kivánatosan példás életű ember és keresztyén, szabad keresztyén, miként Verlaine.

És itt találkoznak ők ketten: a keresztyénségben, a krisztusiasságban, életüknek altruizmusában. Verlaine nyomorultul, de generácziókért és Istentől megszentelt szivvel halt meg. Carriere gondolattal s vászonnal ugyanígy apostolkodott. Csodálatosan megnyugtató, hogy ők mégis észrevették egymást S hogy a Verlaine-portrait beszélni fog sokáig és százezreknek arról, hogy az élőt összehozza az egymáshoz illőket s hogy az az élet az érdemes élet, mely a leendő életeket munkálta.

Ady Endre.