A legiróbb iró - Ady Mikszáthról

Jókait jobban szerettem, de hibáit is hamarosabban és tisztábban láttam: Mikszáth 25 év óta, a hogy első írását olvastam, ugyanaz a félelmes, iró nagyúr! Persze ma már számot tudok adni magamnak arról a különös, hideg és mégis alázkodó hódolatról, melylyel Mikszáthhoz voltam és vagyok. Ma nem él széles e nagy világon író, a ki annyira, olyannyira, iró, mint Mikszáth, hadd mondhassam ezt a paradoxont: irodalmi iró.

Bizonyos, hogy önmaguk kegyetlen ostorozásából s az élet lángjának elemésztéséből élő és iró poétáknak imádott irója sohse lesz Mikszáth. De hódolnia kell bárkinek előtte, mert az ereje félelmes s mert a legirigylendőbb, legkirályibb életek élete az, melynek eseményei a művész-alkotások.

Úgy gondolom néha, ha Goethe magyarnak születik, okvetlenül az lesz, a ki Mikszáth, mert nem szorozzák meg énjét ködös, germán filozófusok. Goethe, a nagyszerű Goethe, sok rejtett csatornát tarthatott a világ előtt elsírni szégyelt könnyözönök számára.

S egyébként is Goethét valószinűleg csak a rajongó kortársak káprázata s kaján tanárok spekulácziója tették meg görög Zeusznak. Hiszen Goethe azt vallotta, hogy minden szimbólum, a mi történik, s minden csak jel és látszat, a mi látszik. Mikszáth világfölfogása nem ilyen zavart és komplikált: Mikszáth az életet óvatosan leélnivalónak s magasságos megnyugvássál leirnivalónak vallotta.

Mikszáth valószínűleg kinevette azt a két szőrszálhasogató művész-dogmát: 1., hogy az élet álom, 2, hogy az álom az élet. Magyar eszével úgy gondolta, hogy az élet adott valami, kötelesség, melyet töltsünk be lehetőleg kényelmesen és zavargás nélkül. Ezenfölül pedig az élet bárhol. Magyarországon épen nem kevésbbé, mint máshol, fölöttébb érdekes és mulatságos panoráma.

Tehát, míg élünk, s mig látunk, tudassuk ezt az életet és látást gyötrődő és vigasztalásra szorult sors-társainkkal. Minden irása krisztusi cselekedet, fölemel, megkaczagtat, feledtet s példát ad alkalmas idegrendszerű lényeknek, hogyan kell az életet elviselni tudni, szépen, bölcsen, emberien.

Behunyta a szemét, betömte a fülét sok-sok új dolog előtt, de ezt ő nem képtelenségből vagy gyávaságból, hanem akarattal tette. És ez, épen ez igazolja, milyen nagy ember és nagy művész, milyen nagy iró Mikszáth. Ő tudta, hogy csak korszakának s e korszakszülte egyéniségének lehet igazi és becsületes kifejezője.

Nem hadonászott, nem keresett olyan helyeken, a hol nem volt lelnivalója, nem akart mindig és mindig megujulni. Ö csak Mikszáth akart lenni, ezt a Mikszáthot szépen kibontani az akármilyenség lárvájából: művész.

Volna szavam ahhoz, hogy őt a politika is segítette oda, a hol most trónol, de ezt már a sorok kőzött előbb megmagyaráztam. De tanuljunk Mikszáthtól és mosolyogjunk: már az is nagy dolog, hogy magyar iró ilyen országos figyelmet nyer és hogy fontoskodnak körülötte ezer és ezerszámra olyanok is, a kik Mikszáth mivoltát még csak nem is sejtik.

Mikszáth fenomén, a legiróbb iró és egy csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem počta, a kik a fogalmakat kölcsönveszik. Már az a nemesen büszke, magasból való nézése a történéseknek, mely minden sorából gúnyosan ránk hunyorít, egyike a legfölségesebb poézis-fajtáknak.

Palócz, nem palócz, kutatták saját külön Gobineauink, de olyan magyarja a magyarság egy válságos érájának, a milyen akkorról nincs több. ( Ez az a magyar józanság, a Mikszáthé, a mit farizeusok meghamisítva, az igaz magyarság lehangoló kritériumává próbáltak tenni.)

Nincs egyféle magyar, nincs egyféle ember, de Mikszáth ki kivételes magyar és kivételes ember és nem ok nélkül ünnepli a másféle ünnepekhez szoktatott Magyarország. Egy teljesen más szabású ember, egy jóval fiatalabb, reménytelen s lenézett kortárs, ime meghajol a legiróbb iró előtt. Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az irója, de miért legyen több; měa Mikszáth? Istenemre, ez sok, ez elég, ez gyönyörű, s ezért legyünk hozzá háládatosak.
Ady Endre