Csendes válságok

Ez a czim csak az első novella czime ugyan Kaffka Margit könyvében, de egyképen ráillik a kötet mind a tizennégy novellájára. Kaffka Margit nem külső történeteket ír meg, nem arra veti a súlyt, a mi az emberrel, hanem a mi  az emberben történik.

Azokat az embereket látja meg és rajzolja, a kikben sokszoros, erős visszhangot ver fel az élet minden jelensége, finom érzékenységeket takar a szó, melyet kimondanak, sokáig, hevesen rezonál a szó, melyet hallanak.

Vannak napok, mikor valaki csupa érzékenység, csupa kitakart sebhely — ezt mondja egyik novellájában. Ő pedig azokon a napokon szereti meglepni az embereit, a mikor csupa kitakart sebhely a lelkük, a mikor minden érzékenységük napfényre kerül.

A mi történik velük, a is érdekes, mert ennek az irónőnek nemcsak mondanivalója van, hanem elmondani valója is, de a végén rájövünk, hogy nem ez volt a fődolog, hanem az, a mi a történet mögött remegett: a szemek fájdalmas elborulásai, a halk, elfojtott sóhajtások, lázban égő ajkak és befelé sírt könnyek, a melyek a külső, történt dolgoknak mélységet adnak.

A módja ez: megrajzol egy szinhelyet, egy asszonyi lakást, egy magányos házat, egy klastromi iskolát, egy tájképet, de úgy, hogy ezzel a rajzzal már fölkelti az olvasóban azt az érzékeny, hatásokra fogékony hangulatot a mely a következők befogadására szükséges. Ehhez nagyon jól ért, bizton kézzel pendíti meg a lelkünk húrjait, hogy aztán azt játsszon rajtuk, a mit akar.

Aztán egyenesen belevezet alakjainak lelkébe, nem magukban rajzolja az embereket, hanem egymáshoz való viszonyokban, azt a hatást keresi, a melyet az egyik ember szava, cselekvése a másikban kelt.

Ideges rezgések szaladnak láthatatlan lelki vezetékeken az egyikből a másikba, hirtelen nagy feszültség áll be a lelkekben, hogy aztán vagy erős exolózióban süljön ki, vagy pedig hirtelen ellankadjon a szerint, a mint olyan újabb hatás jön, a mely még feljebb fokozza, vagy elvágja a feszültséget.

A szinjáték mögött, melyet az előadás sajátságos, egyéni és néha meglepően gazdag hajlékonysága tesz még szinesebbé, gyakran megjelenik egy kiváncsi asszonyi fej, befelé néző, de azért a külsőségeket is jól meglátó szemekkel, mozgékony orrczimpákkal. 

Az iró maga az, a ki néha rajtakapatja magát, hogy a mi alakjai, történetei, szavai mögött olyan sajátságosan remeg, az az ő saját érzése. Majd minden novella leplezett, erősen visszafojtott és mégis mindig előtörő líra: az iró a maga lelkén hajtotta előbb keresztül azokat az, érzéseket, a melyeket aztán alakjain demonstrál. Egy-egy pillanatra nagyon is közel áll alakjaihoz, eltakarja őket, — annyira jól akarja megmutatni őket, hogy magyarázó hangjától nem halljuk őket magukat.

Az iróban megvan az asszonyi türelmetlenség és megvan az asszonyi egyenetlenség is; nincs meg az a biztos nyugalma, hogy az érettség kellő pillanatában adja elénk, a mit közölni akar velünk: vagy túlérleli, vagy még nem kész állapotában adja. Van arra is eset hogy egy témába belefárad: erősen, biztosan fogja meg, de aztán meglazul a keze, — máskor meg bágyadtan kezdi s csak aztán melegszik bele.

A stilus azonban annyira biztos eszköze, hogy ezeket az egyenetlenségeket csak a nagyon pontosan látó szem veszi észre s még az sem tudja mindig egész biztosan, nem benne van-e a hiba, talán az egyik dologra fogékonyabban tud figyelni, mint a másikra s az egyikre jobban van ráhangolva, mint a másikra. Mert e novellákban a mi a leglényegesebb eleme a hatásnak, az annyira finom és differencziált, hogy csak a fejlett fogékonyság birja felfogni.

A ki csak a sorokban olvas és nem közöttük és mögöttük is, az csak a történetet látja, az érdekes alakok silhouettejeit. Igy is sok szép, művészi dolgot adatik alkalma látnia, mert a novellák mindenkinek adnak valamit annyit, a mennyit épen fel tud fogni. Művészi atelier-munkák, de mint minden, a miben igazi művészet van, nemcsak a műértő számára készültek, hanem mindenki számára, a ki egyáltalán tud olvasni.

S ebben a tekintetben Kaffka Margit magasan felette áll a többi irónőknek, a kik vagy csak a tömegnek dolgoznak, vagy ha többre törekszenek, azon nyersen vetik elénk az anyagot melyből erősebb kéz művészi alkotást tudna gyúrni. Ő minden egyenetlenségével is ma már mint kész művésznő áll előttünk, a ki uralkodik a formán, a mely nem nyűg neki, hanem a kifejezés biztos eszköze.