Élő lényeknek testrészein nagyitóüveggel meg lehet figyelni a vértestecskék szüntelen keringését. Csak úgy nyüzsögnek ezek a parányi testrészecskék egymáson keresztül : mindegyik úgy látszik, mintha önálló létet élne. És mégis,valamennyit a vérnedv hajtja, az egyiket gyorsabban a másikat lassabban; sokszor ugy tünik föl, mintha az egyik a másik körül keringene hosszú pályán. Az egyik testecskét magához vonja a véredény fala, hozzádörzsölődik s végül megakad egy pórusban, viszont a másikat az áramlat elragadja a véredény faláról s a többi közé keveri, szabad mozgásra. Ez az anyagcsere. Így épül fel az emberi test csodás szervezete.
Ha az ember helyzetét a természettel szemben némileg megközelitő arányokban akarjuk szemléltetni, az ereinkben nyüzsgő vértestecskéket égi testek gömbjeinek kell tekintenünk s benépesítenünk a mi földünk lakóihoz hasonló lényekkel. De hány millió vértestecske mozog csak egy ember testében is? Ha egymásba futó vérereket nézünk a mikroszkóp alatt, úgy látjuk a vértestecskéket mozogni, akár a népes utczán az embereket, keresztűl –kasul egymáson és mégis mindenik megtalálja a maga útját.
Mily kicsi az ember a földgömbhöz képest! A föld pedig a naphoz tartozik, mely nála egy harmad milliószor nagyobb, a nap ismét a tejút rendszeréhez, a melyben sok száz ilyen nap van. És minden ilyen nap – az említett hasonlat szerint – egy kis vértestecske, mely egy nagyobb organizmus ereiben mozogva betölti a maga parányi feladatát az összességgel szemben .
Hova lesz itt az emberiség?
Ezeket az arányokat, ezeket az ezerfélekép kifejtett hasonlatokat nem lehet eléggé hangsulyozni. Nem azért, hogy csodálkozhassunk a világegyetem nagyságán, hanem, hogy megértsük, miy elenyésző csekély szerepet játszunk mi a világegyetemben és hogy csakis egyesülten, közös czélokért érhetünk el valamit, mert az egyes ember, ha még oly kiváló is, semmi a világegyetem örök folyásával szemben.
Ha azt állítanók, hogy a mi földünknek vannak lakói, ez ép oly együgyüség volna, mint ha azt hinnők, hogy csak azok a vértestecskék végzik a fentebb leírt funkcziót, a melyek épen a nagyító üveg lencséje alatt vannak, a többi pedig egész más, s nem szolgál semmire. Csak épen azért, mert – mi nem látjuk. A világegyetem egy nagy egész: minden kölcsönös viszonyban van mindennel, semmi a világon nincsen teljesen elkülönitve. Ha az életet magában foglaló földet beleplántánók a holt anyaggal telt mindenségbe, úgy benépesítené a világegyetemet, mint a hogy egy marék magtól köröskörül az egész mező kizöldül. Mert a föld elhinti az élet csiráit a világegyetemen át tett útjában, ép úgy, mint a szántóvető, a ki magot vetve járja keresztül földjét.
Ezek a csirák, melyek a mi bolygónkat a légkör szélén elhagyták, a világűrben életre képesek maradnak, míg egy másik földre akadnak, a hol megint gyökeret verhetnek. Minden bizonnyal így kapta egykor a mi földünk is az égből a rajta viruló élet első csiráit.
Míly elképzelhetetlenül előrehaladottabb lehet az élet azokon a többi világtesteken, melyek még a föld keletkezése előtt jöttek létre! A tudósok kutatásai azt bizonyítják, hogy a mi földünkön 500 millió év óta van élet, de ennek az időköznek valószínűleg csak utolsó tizedrészében született meg az első ember, a föld élő lényeinek legtökéletesebbike. Más égitesteken azonban bizonyára végtelenül tökéletesebb lények vannak, elképzelhetetlenül fölöttünk álló szellemi képességekkel, melyek talán már régen megkisérlették, hogy velünk összeköttetésbe jussanak; ha ugyan nem látták be ennek lehetetlenségét ép úgy, mint a hogy mi nem próbálunk szellemi összekötetésbe jutni a földön mászó rovarral. Magában véve az ilyen szellemi összeköttetés más világokkal ép ugy lehetséges, mint a hogy manapság Marconi készüléke segítségével kilométerekre tudunk érintkezni egymással drót nélkül. Meglehet, hogy csak a nyitját nem tudjuk sokféle jeleknek, melyeket talán felénk küldenek más világok lakói, szánakozva a mi korlátoltságunkon, hogy mi nem vesszük észre.
A merre szemünket vetjük, a világegyetem lelve van égitestekkel, melyek ugyanazokból az anyagokból vannak alkotva, mint a mi földünk. Ezt teljes biztonsággal bizonyítja a spektroszkóp. Az élet, mely ezeket az anyagokat fölhasználja a maga czéljaira, okvetlenül ugyanazt az utat tette meg mindenütt, a hol az anyagi föltételek hasonlók voltak. Ha a világegyetemben járnánk, nem látnánk sokkal különbözőbb természeti képeket, mint a mikor a föld különböző hőmérsékü vidékein járunk. A különböző bolygók teremtett lényei egymáshoz körülbelül ugyanabban a viszonyban vannak, mint a föld teremtményei fejlődésünk különböző fokozatain. Az alapvonalak mindenütt ugyanazok, mert a természet törvényei is mindig ugyanazok.
Mivel köröskörül a világtérben mindenütt ott rezg a fény, bizonyos , hogy a hol élő lények laknak, ott a fénynek mindenütt ugyanaz a szerepe van azok életében. A földön kivül lakó lények szemei lényegükben nem lehetnek mások, mint a mi szemeink, ha mindjárt tökéletesebbek is.
A mi földünk fejlődésének története párhuzamosan halad a világegyetem többi égitesteinek fejlődésével.
