Huszadik század - történelem jelenidőben

Az utczák az ember születése előtt kezdődtek, de nem éri végüket az ember a halállal, a mint az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar falusi csizmáival megkésett egy kicsit: beczammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utczáiba. Az öreg úr, a kit Nagyúrnak beczézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még mindig a régi utczákat tapossa s nagyon csodálkozott.

Valójában neki volt igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban – vagy faluban? – igazán mintha megbabonázottak volnának az utczák. Elindult csöndesen vagy gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember és észre se veszi, hogy az utczák átlopták egy másfajta világba. Az utczák kezdődnek ugyanis kezdet nélkül, cserélgetik, válogatják járókelőiket, új és új világokon nyujtóznak által.

S az ember, a ki megy, jár, él, néz, csak az utczák sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél föl riadtan, hogy íme már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek, miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr, akkor sűrűen káromkodik is hozzá, a míg csak a szemét be nem lepi a koldus-köny, a köny.

Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, mintha ez az úr lett volna a legidegenebb ember, a kivel találkozniok kellett. Az öreg Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan, a tömérdek pénzt a két fiúnak hónap elsején és sokszor-sokszor hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott egyáltalában érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság ennyi pénz jólnevelt, uri legényeknek.

Ő is élt városban, mert vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És külömben is, miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harmincz évesek elmúltak mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában feleséget hozott.

Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek. Sírt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni a két elidegenült fiát? A fiúk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak.

- Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? – kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait.
- Mit gondol, apám – mondotta Ákos, az idősebb fiú, - nem falu ez a Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is.

Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt, neki nyilván másképen kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több volt, mint Jenő, úr, csak úr, beczézett, kedves, előkelő, szeretnivaló úr, a kinek külön, uri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utczák közepén, még káromkodni is későn jutott eszébe.

Csak látná őket közelebbről, az életüket, de Pesten ő hiába látogatta meg őket, mert ott semmit se látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték, színházba, fölszármazott, rokon, uri családokhoz s az öreg Borkonyinak már a harmadik napon szédült a feje. Ő is örült, mint a fiai, ha Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédül s hogy megint a falujában lesz, a hol mégis csak jobban tudott tájékozódni.

Itthon elrejtőzködött a Nagyúr, tíz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott, régi jó hatezer hold föld, minden talpalatnyi belőle hű, mint az édes apa. Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét, a mikor már túlságosan, gyermekesen sokat búsult.

Levelet írt a fiainak, hogy ő a végét érzi s jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jöjjenek haza, de úgy, mintha igazán hazajönnének, Svájcz vagy Osztende helyett, hívjanak vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött.

A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással.
- Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, - csufolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel.
- Igenis elvihetem, - válaszolta kaczagva Borkonyi Jenő, - olyan uriasszony édesanyja van Etának, a kivel akárhova el lehet menni, tudod.

S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már elígérték ezt a nyári hónapot, de tudnak a dolgon valahogy segíteni. Jenő bejelentette a vendégeit, özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a magáét, Kály Miklóst és a feleségét. Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, a kik egy kicsit már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat.

De nyugtalan volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, a mikor az öreg úr, a szegény Nagyúr levele megérkezvén. Nagy tisztelettel üdvözölte levelében, jólesve az öreg Borkonyi a fiai vendégeit, jöjjenek Borkonyba, mintha hazajönnének.

Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia nevekről eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd megválik s az öreg, bús ember egészen meglegényesedett a nagy, buzgó vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott.

„Ezt a Jenőt még csak értem, - töprengett s elég vidáman töprengett az öreg úr,- az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet.” De ezek a Kályék hogyan jönnek Ákoshoz.” – s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne Borkonyra az Ákos vendégeivel is. S az öreg úr vidáman topogott régi, magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utczán járna.

S akkor is nagyon örült, a mikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta messziről közeledni. El nem vette az öreg úr édes kedvét, nyájasságát, hogy a fiukat még satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a multkor. Ő piros volt s hacsak nem busúlt, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete, szakálla, bajusza is.

Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s vezették őket az apjuk elé. Kály úr nagyon elegáns, komoly, sőt komor szakállas úr volt s a felesége egy alig húsz esztendős barna tündér. Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kaczérságot leplezett roszúl leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Eta pedig aranyos szőkeségével, rózsás arczával, nevetésével úgy ugrott az öreg Borkonyi elé, mint egy váratlan fiatal öröm.

Oh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges, szép, falusi nap, tele izgatottsággal és örömmel.
Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmosította a szegény Nagyurat. Még Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt is vacsora után, megtüzesítette s megkönnyesítette a szemét. Azután karonfogva a tiszttartót, a ki majdnem olyan öreg ember volt mint ő s a ki velük vacsorázott.

Míg a szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg úrnak s majdnem nótázva mondogatta, egyenesen a tiszttartó fülébe:
- Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit. A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit. S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája, édes, piczi, apró jószágok.

Három nap múlva – s a napok olyanok, mint a csukott függönyű szobák – az öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vigasztalni, de a szegény Nagyurral nem lehetett beszélni.

- Ne beszéljen, hiába beszél, Dénes, vén szamár maga is, épen olyan, mint én voltam. Én figyeltem két napig – hamarabb is észrevehettem volna – Dénes, fiam, itt csunya dolog történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos nyugodtan együtt lehessenek. Az a kis szőke tündér, az az Eta, az Istenbocsáss, még talán színésznő is lehetett.

Az öreg Dénes iparkodott, huzogatta a vállait, beszélt, dünnyögött, de a Nagyurral nem lehetett bírni:
- Ne szamárkodjék, Dénes én látok mindent, ezekből én sohse kapok menyeket.
És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg úr, hogy a fiai hahotáztak volna, ha hallják.
- Holnap megebédelünk s a fiúk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem vigyen azalatt egy paraszt szekér lopva ki a szőlőbe, a szüretelő házba. Ha majd ők hazaérkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam, a mit akar. De abban a házban, a hova én a fiaim anyját hoztam, az én fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, a kik nem lesznek a feleségeik.

És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége. Így történt, még délután elutaztak a fiúk és vendégeik s egyéb baj nem történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg úr, hogy az ő kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban senkire és semmire, csak az utczákra, a melyek őt olyan helyre vezették, a hol sem a házakat, sem a lakásokat nem ismeri.