Roosewelt Aliceról, a nagy Teddy királyi fényben élő leányáról beszélik, hogy szenvedélylyel gyüjtötte maga köré a fiatal fenevadakat, melyek lassanként a szép kéz gyengéd simogatása, a kedves női hang bájos csengése mellett ugy megszelídültek, hogy órákon keresztül játszadozott velük a Fehér-ház csodaszép parkjában Amerika dédelgetett kedvencze, a köztársasági elnök ifju leánya.
A vérszomjas, ragadozó macskafajok, a hullámos sörényü kis oroszlán, a ragyogó szemü, tépőfogával kaczérkodó tigriskölyök, a párducz és jaguár mellett a karcsu, nyulánk menyétfajok is ott voltak, versenyt himbálva a fajukat jellemző simulékony, karcsu testüket urnőjük nyulánk termetével s hatalmas ugrásokkal követte „Alice herczegnőt”, megtagadva vad, alattomos természetüket. Határozott kedvencze volt hír szerint a menyétek királya, a kis hermelin, melyet állítólag tejesüvegen nevelt fel s dédelgetett akár egy kis babát.
A sok hermelin közül ez az egy volt az, mely télen-nyáron nem vetette le fehér ruhácskáját, mintha mindig díszköntösben akarna tisztelegni urnőjénél. A kis ragadozó természetesen nem szenvedett szükséget semmiben. Hogy otthonában, az erdőben képzelte magát és ne sejtse, hogy tulajdonképpen rab, a park sűrűjéből betörhetett a szomszédban számára elkészített tyukólba, hogy orozva fogja el az ártatlan, csipogó csirkét.
De a jó ízlésü állatnak, vad természete mellett is, mégis legjobban esett az a falat, melyet urnője ápolt kacsóin ülve eperajkáról szedett el s nem szívesen látta, ha e kegyben más állattársa is részesült. Egy alkalommal együtt lakmározott így Raoullal, a szelidített piczi oroszlánnal, ugy látszik a féltékenység ördöge támadhatott fel benne, mert hirtelen belemélyesztette tépőfogát a rózsapapírban égő gyönyörü arczocskába, oly mélyen, hogy vér serkent ki nyomában.
A nagy barátkozásnak ez emlékét most is ott viseli még arczán a fiatal nő, de senki sem sejti, hogy ez tulajdonképpen kellemetlen emlék, mert minden beavatatlan hódító gödröcskének nézi s ugy mondják a komoly szenátor is ezen felejtette szemét, a mikor „Alice herczegnőbe” beleszeretett.
A hermelin tehát igen veszedelmes játszótársnak bizonyult s könnyen érthető, hogy a szép nem általában nem annyira az élő hermelinre vágyik, mint inkább annak a hófehér bundának simulékony, meleg ölelésére, arra a bundára, mely nem csupán szép és meleg, hanem annyira megkívánja a megfelelő környezetet, hogy joggal viseli a királyi hermelin elnevezést.
Csodálatos, hogy még az ilyen pompás dolgok értéke sem függ feltétlenül a szépérzés törvényeitő, hanem ez is, mind minden más, alá van vetve a hatalmas divatnak. A divat zsarnoki uralma folytán még oly értékczikkek is rövid idő alatt letünnek a vágyakozás központjából, a melyek jogosan számot tarthatnának állandó megbecsülésre.
A divat terén fel-feltünnek oly csalogatón fényes dolgok, oly pompás fényüzési czikkek, a melyek hivatva vannak, hogy a mindennapi élet fényét emeljék, a melyeket azonban már külsejük és áruk is arra predesztinál, hogy csak választottak viseljék. A jó ízlésnek határozottan vissza kellene utasítania minden olyan kísérletet, mely az ily divatoknak értéktelen utánzatokkal való követésére irányul és sohasem lehet szép és czélszerű.
Kevés embernek jut osztályrészül, hogy a kis hermelin szőrméjéből annyit beszerezzen, a mennyi annak szép érvényesülésére szükséges. Hogy mily gyönyörü a hermelinnek ügyesen alkalmazott tömege, arról egy pillanatra meggyőznek képeink. E szőrmének legfőbb varázsa tündöklő, tiszta, fényes fehérsége.
A főképp Oroszországban és Szibériában élő hermelin bundája tavaszszal, őszszel és nyáron sárgás és foltos, de a mikor sűrű hólepel borítja a berkeket, az állatka szine is alkalmazkodik a környezethez s éppen e csodálatos szépsége lesz veszte. Ilyenkor kezdődik a vadászat. A kedves, karcsu állatkát hurokkal vagy csapdával fogják, hogy fehér bundája meg ne sérüljön.
A középkorban csak koronás fők viselhettek hermelint s a fényüzési törvények pontosan megszabták a határt, a mely rangban hermelint a czobolytól elválasztotta. Miután most már polgárivá vált a hermelin, általában igen kedvelt szőrmefaj. E télen pedig talán mint egy kisérője az általános fehér divatnak, határozott fényes diadalt aratott valamennyi szőrme fölött.
Pazar alkalmazásban találkozunk lépten-nyomon a hermelinnel, melyet előszeretettel alkalmaznak jelenleg a fekete farkacskák nélkül is. Azelőtt éppen e farkacskák száma emelte az értékét, melyek most csak pikáns diszül tünnek fel itt is, ott is.
Pompásan hatnak a czobolykabátok, tiszta fehérhermelinbéléssel. Az utczára azonban csak mint karmantyu, stóla-, kabát- és kalapdisz illik, de egyik leggyönyörübb kiegészítője a társaságbeli toilettenek. Második képünkön utolérhetetlen szép hermelin esti köpenyt mutatunk be, melyet velenczei csipkerészek egészítenek ki. Mig a kabát tiszta fehér, a karmantyut annál több fekete farkocska disziti, szintugy a kis fejkötőszerü sapkát, melynek tafotaszegélyén fekete kócsag pompázik.
Méltó párja ez az esti köpenynek a harmadik képünkön látható remekmű, mely ezüstbrokátból készült, a vállra boruló széles csipkegallért hermelincsik szegélyezi. Kócsagtollas herlmelinsapka és hatalmas muff egésziti ki.
Különlegesen szép az első képünkön bemutatott hosszu hermelin-kabát is, melynek hatását lényegesen emeli az Alaszka-róka gallér és ujjhajtóka. Rendkivül sikerült alaku a hermelinkalap, melynek fekete bársonybélése előnyösen árnyékolja az üde arczot.
Szinte kegyetlenségnek látszik elgondolni is, hogy tömérdek fehér bunda, mely a legváltozatosabb és legraffináltabb módon feldolgozva jelent meg a tél folyamán, ott, hol a jóizlés fejlesztését a vagyon elősegíti, hol az öltözködés nem csupán életszükséglet, hanem egyuttal szórakozás, időtöltés és művészet, hogy e sok-sok fehér bundát az ilyen bájos kis állatkák élete árán kell megszerezni! Pedig a kis ragadozó, melyet 4-ik képünkön szép urnője tenyerén játszadozva látunk, szépségeért nem is érdemel ily kegyetlen sorsot!
Nem is kártékonysága adja üldözője, az önző ember kezébe a gyilkos fegyvert, hanem szépsége és nagy értéke. Hihetetlen, hogy mily óriási összegeket fizetnek egy-egy hibátlan, hófehér, selyemfényü menyétbőrért már mint nyersanyagért is – s az ilyen szőrmének összeállított egy-egy mestermüve a szabómüvészetnek gyakran egy kis vagyont képvisel.
Bizony kis hermelin, ott a szép leányka tenyerén, remegve fogadhatod a puha kéz czirógatását, mert egyet gondol gazdája – fehér karmantyura vágyik s vége virgoncz életednek – a játszótársból, mely szívet s lelket melegített, divatczikk lesz, s versenyt pompázhatsz felebarátodnak, a végzete elől hiába száguldó strucczmadárnak – plörőzzé változtatott tollával, mely hófehéren hullámzik a nagy kalapon.
Vigasztalásul szolgáljon, hogy drága szőrméd s mind e dolgok, melyek belőle kerülnek, nem illenek az utcza tarka képébe, választékos dísze ez az olyan elegáns uriasszonynak, a ki megengedheti magának, hogy a nap minden órájában más, az időnek és czélnak megfelelő bundába burkolja viruló énjét.
Oly annyira általános és fölkapott ez idő szerint a szőrmének divatja, hogy a csodaszép fehér hermelin már nem annyira védő mez a kemény hideg téli napokban, mint inkább dísz és édesség! Hiszen Nizza napsütötte vidékén a viruló virágkalap, világos tavaszi ruha mellett ott látjuk a hatalmas szőrmeátvevőt, muffóriást, éles ellentétet képezve a viruló rétek és berkekkel, a nyíló czitrom- és narancsligetekkel.