Régen elmult az az idő, amikor akadtak bátor lovagok, a kik csak azért, hogy imádottjuk óhaját teljesitsék és nagy szerelmüket bemutassák, a tóba, vagy a közeli tengerpartba dobott karpereczért, gyürüért alámerültek és néha felhozták az aranyékszert a szivtelen nemes hölgynek, de leggyakrabban életükkel fizették meg az ostoba vakmerőségüket. Ma sem előkelő nemes hölgy, sem királyi herczegnők kedvéért nem buvárkodnak a lovagok.
Ellenben száz és száz ember akad, a ki – természetesen drága fizetésért, mert hisz minden egyes alkalommal életével játszik – vállalkozik, arra, hogy leszálljon, alámerüljön a tenger fenekére, vagy a hatalmas oczeáni hajó oldalán, vagy pedig a kikötőben.
Hol kincseket küldik keresni (mert a tengerben több a kincs, mint a menyit a szárazföldön látunk) és a buvár nehéz, esetlen, de egyébként eléggé felszerelt kaucsuk szövetes ruhájában, fején a rettentő rézsisakkal, ólomtalpu czipőkkel, vizhatlan felszerelésben belemerül az oczeán hullámaiba s a tengeri halak, rákok, pókok és mindenféle lehetetlen alaku állatfélék ijedelmére, vagy kiváncsiságára, megjelen a korralerdős tegnger alján, a hol századok előtt elmerült számos szállitó- vagy hadihajó kincseit, szerelvényeit igyekszik a finom tengeri fövenytől, moszatoktól megszabaditva, felszinre hozni.
Vagy megtörténik – és ez inkább a rendes eset – hogy a kikötő épitési munkálatoknál küldik le a buvárokat a tengerfenék alapos kikémlelésére. Igen gyakori az eset, a mikor hatalmas nagy hajókat valami váratlan sérülés ér és azt ki kell javitani, a mi például csak a vizvonal alatt jóval, kivülről történhetik. Ilyenkor is a buvárra vár ez a feladat.
A buvárnak sem a feladatát, sem a helyzetét, sem a keresetét nem lehet irigyelni. Az utóbbit talán még kevésbé. Mert noha olyan a fizetségük, a minőt rendes körülmények között szárazföldi munkáért nem kaphatnak, viszont az egészségük és életük következetesen egy hajszálon függ. Óriási lég- és viznyomás között kell dolgozniok a viz fenekén, ezt pedig csakis kifogástalan egészséges tüdővel és jó szivvel birják ki. Persze a buvárkodást is előbb ki kell tanulni. Képeink ilyen buvárkezdőket ábrázolnak.
Az egyik kép azt mutatja, a mint a buvár abban gyakorolja magát, hogy levegővel megtöltött, felfujt mig a másik kép a hajólétrán való le- és felszállást mutatja be. Az oktatás természetesen hónapokig tart és a leggondosabb tanulmány tárgya, mert később a buvárok teljesen önállóan végzik a dolgukat, tehát igen nagy gyakorlatra és képzettségre kell előbb szert tenniök. A buvárok felszerelése manapság oly tökéletes, hogy eltekintve valamely elemi csapástól, vagy valamely tengeri szörny elhárithatatlan támadásától, biztonságban érezhetik magukat.
Oldalukon erős, jó markolatu kést hordanak, telefonkészüléket visznek le magukkal, a melylyel csengetés utján adnak jelt felfelé, ellenben a hajóról ő hozzá leszólhatnak. Elektromos kézi kézi lámpát is visz magával a buvár, a ki rengeteg mennyiségű vizben gázol, de ő hozzá, t. i. a testéhez még egy cseppnyi viz sem férhet. A buvárpálya azonban minden fényes ígéret, fizetés daczára, nem olyan keresett, hogy az emberek hanyatt-homlok rohannának erre a pályára.
A ki csakugyan buvár akar lenni, annak vagy legyőzhetetlen kedve van hozzá, vagy pedig nagyon elszánt és elkeseredett ember. Mert noha minden pálya szép és minden pályának megvannak a maga veszedelmei, kevés akad a ki arra vállalkozzék, hogy az oczeánok fenekén járjon ezer veszély között.
