Húsz évi kitartó és szeretetteljes munka után Vikár Béla végre elkészült nagy munkájával, a nagy finn nemzeti eposz, a Kalevala magyar fordításával s a fordítás egy hatalmas kötetben meg is jelent. Ez tudvalevőleg a második magyar Kalevala-fordítás.
Az elsőt még l871-ben adta ki Barna Ferdinánd, de az ő fordítása a mai kívánalmaknak már nem felel meg, tiszteletreméltó tulajdonságai mellett is nem áll sem költői nyelvünk és technikánk, sem a Kalevalára vonatkozó kutatások színvonalán s különben is a könyvárusi forgalomból teljesen kikerült.
Vikár a nyolczvanas évek végén kezdett foglalkozni agy új Kalevala fordítás gondolatával, 1889-90-ben félévre terjedő tanulmányutat tett e czélból Finnországban, a Ladoga-tó északi részein levő dalterületen, alaposan foglalkozott aszal a tájszólással, melyhez a nagy eposz nyelve legközelebb áll, meghallgatta a népies dalosokat, hogy megismerje az énekek ritmusát, zenéjét ás előadásának módját.
Ezzel az apparátussal fogott munkájához, melyre egyes időközben megjelent mutatványainak sikere biztatatta. Most, hogy elkészült, látjuk csak, milyen nagy és derék munkát végzett. Fordítása valóban irodalmi színvonalon áll: a magyar költői nyelv teljes ismeretével készült, felhasználja népies nyelvünket a költemény naiv hangjának visszaadására, a nélkül, hogy ezzel kivetkőztetné északi jellegéből.
Teljesen ura a magyar vers technikájának s az útjába akadó nem csekély nehézségeket könnyedén győzi le. Kétségkívül segítségére volt a nyelvrokonság s a ritmus rokonsága is. A forma teljesen megfelel a mi ütemes nyolczas verssorunknak abban a kevésbé kötött alakjában, a mely a régi költészetben s a népköltészetben fenmaradt: ezt használja Vikár is és rövid olvasás után meggyőződünk róla, hogy bravurral használja.
Maga a költemény, akármenynyire idegen is a mi életünktől az a világ, amelyet feltár, kétségkívül egyik legnagyszerűbb költői alkotása az egyetemes népszellemnek. Eleinte talán némi nehézségeket okoz az olvasónak idegensége, de csak bele kell egy kicsit melegedni.