Vizvári Gyula (1841-1908.)

Karácsony első ünnepnapja mély gyászt hozott a magyar színművészetre. Fekete zászló hirdette a szinház ormáról, hogy Vizvári Gyula meghalt és mialatt pályatársai délután és este könnyezve mulattatták a közönséget, künn a margitszigeti szanatóriumban hidegen, mereven, életlenül feküdt a komikum, a móka, a humor mestere.

Vízvárit szükségtelen ismertetni. Nevének hallatára mosoly kél minden ajkon. Egy igazi, derűs, tiszta nagy élvezet emlékének mosolya. Nincs széles e hazában szinházjáró ember, a ki legalább egyszer ne látta volna játszani; és a ki látta, mindenesetre a legkellemesebb benyomást vitte magával.

A kis termetű, recsegő hangú nagy művésznek már a puszta megjelenése is ellenállhatatlanul hatott a nevető izmokra. Úgy nézni, arczát olyan sokféleképen torzítani, érdes hangját olyan változatosan árnyalni senki se tudta, mint ő. Szinészkollégái - a kulisszák mögött — pompásan utánozták a beszélő modorát, de azért a színpadra nem termett kópiája. Ez is mutatja, hogy egyéniség volt. Lehet nála még jobb komikus is, de olyan, mint ő volt, nincs és nem lehet soha.

De a milyen jól esett neki a színházi közönség elismerése és tapsa, annyira boszantotta, hogy az életben is nevetnek rajta. Akár milyen komoly arczot vágott is - sőt minél komorabban nézett — annál jobban nevettek. Bármilyen okos, bölcs dolgot mondott is,- nevettek. Az utczán járókelők, vele találkozva, ránéztek és — nevettek.

Ez nagyon fájt az alapjában komoly természetű, komoly gondolkozású és nagyon képzett embernek. Tudták ezt a sebezhető oldalát. Ismertem én is, a mikor a Nemzeti Színház monológpályázatára „A kómikus”-t megírtam.

Könnyű volt a feladat: Valóságos másolómunka.
Szigeti József volt az egyik biráló és a mikor „A komikus”-t elolvasta, fejcsóválva mondta:
— Ha biztosan nem tudnám, hogy nem a vőm írta, azt mondanám: csak ő írhatta.
A mikor aztán Vizvári eljátszotta, természetesen nagy volt a sikere, mert hiszen önmagát vitte a színpadra.

Kisebb kaliberű tehetség elkallódott volna a színpadi hatás ennyire csalhatatlan külső eszközei birtokában. Vizvári nemes becsvágyát dicséri, hogy a könnyű sikerekkel nem érte be. A kedély, a szív mélyéből aknázta ki a valódi humor aranyát.

Szinpadi alakjai nem voltak nevettető pojáczák, karrikaturák, babák, mindmegannyi tipus volt: jellemzők a megjelenésben, a megszólalásban. Az operetténél, a bohózatnál, a népszínműnél kezdte és művészete a franczia szalondarabokban, Moliére és Shakespeare remekeiben csiszolódott örökbecsűvé, az emelkedésnek szédületesen hosszú és magas útját zárva be.